Ahol Viktória királynő és Kylie Minogue találkozik

Kathryn Johnson a világ legnagyobb iparművészeti múzeumának a vezető kurátora, és már David Bowie fejében is „járt”.

– Mennyire számít a Viktória és Albert Múzeum haladó intézménynek az Egyesült Királyságban?
– A múzeumot az 1850-es években alapították, és akkortájt kétség kívül igen úttörőnek számított, hiszen ez volt az első múzeum Londonban, ami közpénz felhasználásával jött létre. Sőt, ez volt az első múzeum a világon, ahol kávézó nyílt, ami manapság magától értetődően hozzátartozik ehhez a szférához, hiszen teljesen természetes, hogy a művészetek élvezete mellett a látogatók közösségi élményekért is látogatják a kiállítóhelyeket. A Viktória és Albert Múzeum elsőként használt mesterséges világítást is a kiállítótermeiben, lehetővé téve ezzel, hogy az érdeklődők a munkaidő leteltével, az esti órákban is látogathassák. Nyilvánvaló, hogy egy több mint 160 éves múzeum már veszített valamennyit a kezdeti lendületéből, ugyanakkor úgy gondolom, mint a mai napig élen jár a múzeum abban, ahogy kapcsolat tart a populáris kultúrával, a kortárs divat világával, de említhetném példaként a rendkívül nagy sikerű David Bowie-kiállításunkat is. Most egyébként egy olyan kiállítás látható nálunk, amit a tiltakozások és tüntetések során használt eszközöknek szenteltünk, legyen szó például gázmaszkról vagy a szüfrazsettek teáskészletéről. A múzeum igazgatója előtt egyébként egy nem hierarchikus múzeum megteremtése lebeg célként, ami azt jelenti, hogy a látogatókat nem tanítani szeretné, hanem lehetővé tenni, hogy minél élvezetesebb módon maguk fedezhessék fel a múzeum kínálta lehetőségeket, és így gyarapítsák a tudásukat.

– Az embernek az a benyomása, hogy a szigetországban, de különösen Londonban nagyon nyitott és innovatív a múzeumi szféra. Mennyire állja meg a helyét ez a vélekedés?
– Manapság már teljesen elfogadott az Egyesült Királyságban, hogy a múzeumok egyfajta közösségi terekként is működnek. Ennek az irányzatnak a kezdőlökést a hetvenes években kibontakozó úgynevezett „új muzeológia„ névre keresztelt mozgalom adta. Ez többek között arról szólt, hogy a múzeumok hogyan tudnák minél jobban szolgálni a szélesebb közönséget, illetve megtalálni a módját annak, hogy a kiállítási tárgyak bemutatásának módja kilépjen abból a korábbi, kissé akadémikus és sokak számára unalmas keretekből, amit jórészt a rengeteg, a tárgyak mellé kitett írott kísérőszövegben jelentett. Ezzel elkezdődött egy folyamat, amelynek része volt az is, hogy egyre fontosabbá vált a múzeumokon belül az oktatással foglalkozó osztályok működése is. Természetesen ezek mellett a kedvező változások mellett a kutatás és a tudományos munka ma is ugyanolyan kiemelt szerepet játszik a brit múzeumi életben, mint korábban.

– Az angol múzeumokban járva feltűnő, hogy milyen nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy a gyerekek számára is élményeket kínáljanak. Ez a V&A esetében is így van?
– Nálunk is folyik múzeumpedagógia munka, szervezünk műhelyeket a fiatalabb korosztályok számára is, és nálunk is találni olyan szobát, ahol a gyerekek beöltözhetnek különféle ruhákba. Ám azt fontos hangsúlyozni, hogy a V&A elsősorban mégiscsak a felnőtt látogatók érdeklődésére számíthat. Ugyanakkor tartozik hozzánk egy külön múzeum Kelet-Londonban, ami a Gyerekkor Múzeuma nevet kapta (Museum of Childhood). Úgy gondolom egyébként, hogy nem feltétlenül szükséges külön kiállításokat szervezni a gyerekek számára, sokkal inkább az a célravezető, ha igyekszünk a kiállításainkat a lehetőségekhez mérten minél érdekesebbé és szórakoztatóbbá tenni. Emlékszem, amikor először jártam Londonban kilencévesen, ellátogattunk a V&A-be is, és ott megnéztünk egy kiállítást, amiről ma már tudom, hogy egy Japánról szóló tárlat volt, de akkor ez persze nem volt ennyire nyilvánvaló a számomra. Viszont a mai napig emlékszem, mennyire az élmény hatása alá kerültem a képek, filmek és a környezet nyújtotta ingereknek hála. Csak feküdtem a földön és nem akartam eljönni onnan.

– A múzeum legutóbbi nagy dobása a rocksztár és popikon David Bowie személyének szentelt kiállítás volt. Önnek kurátorként mekkora kihívást jelentett ez a meglehetősen szokatlan és vizuálisan is nagyon újszerű vállalkozás?
– Nagyon komoly kihívás volt, már csak azért is, mert az ő személyes gyűjteménye több ezer darabból áll. Másrészt ő maga személyesen nem volt bevonva ebbe a munkába, így nekünk a saját fejünk után menve kellett értelmezni a munkásságát, úgyhogy igyekeztem azt szem előtt tartani, hogy vajon ő miféle víziókat fogadna el vagy látna szívesen. Azt hiszem, hogy sikerült valami olyan különleges élményt létrehoznunk, amit úgy tudnék leírni, hogy Dawid Bowie fejében, az ő gondolatai és látomásai között sétálhat a néző. Ebben természetesen a kiállításon megvalósított fantasztikus dizájnnak is nagy szerepe van. Szerettük volna elkerülni a popzenészekről szóló korábbi kiállítások kliséit, így nem az volt a cél, hogy a sztár legapróbb személyes holmija is ki legyen állítva, hanem valamiképpen betekintést engedni a nézőnek annak a kreatív gondolkodásmódnak a működésébe, amelyből Bowie munkássága táplálkozik, beleértve ebbe az öltözködési stílusát vagy a fellépései koreográfiáját.

– Mennyire elfogadott gyakorlat a brit múzeumi életben, hogy egy élő rocksztár személye köré épül egy kiállítás?
– A popzene és popkultúra egyre elfogadottabb témává vált napjainkra a múzeumi szférán belül is. A V&A első ilyen jellegű kiállítása Kylie Minogue-hoz kötődött. Ez akkor, 2007-ben, komoly sajtóvisszhangot kapott és vitákat generált, sokan nevetségesnek tartották ezt azt ötletet. A Bowie-kiállítás kapcsán semmi hasonló visszajelzés nem volt.

– Egy ideje a magyar múzeumi életen belül is egyre nagyobb hangsúlyt kap a kurátori munka fontossága. Hogyan fogalmazná meg: ki az a kurátor, és milyen erényekkel, képességekkel kell rendelkeznie?
– A szakma megítélése nagyon sokat változott az utóbbi időkben. Idősebb kurátor kollégák mesélték nekem, hogy a kilencvenes években kurátornak lenni egyáltalán nem számított „szexi” foglalkozásnak. Ma viszont sokkal nagyobb az elfogadottsága, olyannyira, hogy ma már nagy bevásárlóközpontok és plázák is alkalmaznak „kurátorokat”, vagyis a vizuális összképre figyelő szakértőket. A kurátor fogalma ma már egyre inkább a kommunikációval kapcsolódik össze, és olyasvalakit ír le, akinek többek között az a feladata, hogy megragadja és lekösse az emberek figyelmét. És ő az, aki a legkülönfélébb múzeumi szakértől és kutatók munkáját összekapcsolja.

– Ezek után adódik a kérdés, hogy ön hogyan lett kurátor?
– Nem a hagyományos úton és nem a megszokott háttérrel. Nem művészettörténet tanultam, hanem irodalmat. A jelenlegi hivatásom mégsem áll annyira távol attól, amit tanultam, mivel úgy gondolok a múzeumra és az ott folyó munkára, mint egy másfajta történetmesélési lehetőségre.