Atom Egoyan és az eltűnő szép napok

David Cronenberg mellett a legmagasabban jegyzett kanadai rendező Atom Egoyan, aki hazájában igazi népi hős.

Egyiptomban született örmény szülők gyermekeként, majd Nyugat-Kanadában nőtt fel, s filmesnek állva a kanadai mozgóképhagyományokat gazdagította, sikerei az észak-amerikai országnak hoztak dicsőséget. A két Oscar-jelölése és világsikerű filmjei ellenére végtelenül szerény és rokonszenves Atom Egoyan mégis büszke örmény gyökereire, mindent megtesz az örmény kultúra népszerűsítéséért, terjesztéséért.

2002-ben elkészítette régi álmát, az Ararátot, amely az 1915-ös ottomán örmény népirtásnak állít emléket. A jereváni nemzetközi filmfesztiválon tavaly életműdíjat adott át egy másik örmény származású hősnek, Charles Aznavournak.

A Magyar Nemzetnek adott interjújában a kanadai rendező elmondta: Aznavour vitathatatlanul a legnagyobb élő hérosz az örmény embereknek, megtiszteltetés volt számára életműdíjat átadni neki. Hozzátette, Aznavour élete modellértékű nemcsak az idősebbeknek, de a fiatalabbaknak is, és ebben látja az igazán nagy hatását a sanzonénekesnek, aki szerinte hihetetlen érzékkel képes megragadni az emberek fantáziáját.

Nagybetűs művész, erős személyiséggel, elköteleződéssel Örményország felé. Egoyan többek között ezért kérte fel Aznavourt az Ararát egyik szerepére.

Utóbbi filmmel kapcsolatban a téma érzékenysége és kényessége miatt felvetettem a rendezőnek, hogy igen bátor vállalás volt, amit Egoyan erősen helyeselt. Az Ararát elkészítését kivételes lehetőségnek nevezte, amely a legritkább esetben áll a rendező rendelkezésére, ezért azt mindenképpen ki kell használni.

Egoyan a világsikert arató, két Oscar-díjra jelölt Eljövendő szép napok és a Felicity utazása után készítette el kanadai–francia koprodukcióban a filmet, amely címében az örmények szent hegyének állít emléket. Egoyan tíz-húsz évvel korábban nem is gondolt arra, hogy anyagilag finanszírozható lehet egy ilyen projekt, és utólag is igen kockázatosnak nevezte.

A film hatásával kapcsolatban elmondta, a Cannes-ban versenyen kívül bemutatkozó alkotása azért is lepte meg a nézőket, mert sokkal direktebb volt, mint szimbolikus, szürreális elemeket tartalmazó korábbi munkái. Köztudomású, hogy Egoyan szerint minden idők egyik legjobb filmje Szergej Paradzsanov A gránátalma színe, egy szürreális mese a Szajat-Novaként ismert örmény bárd, Arutyin Szajadjan életéről. A szovjet színekben készült 1969-es műről Egoyan elmondta, számára minden filmjéhez nagy inspirációt jelent ez az alkotás, amely a mai napig egy élő múzeumként hat rá, és a tablóin keresztül a teljes örmény psziché reprezentálódik. „A témákat hihetetlen gondossággal választották ki, miközben a kamera sosem mozdul meg a kultúra és fantázia eme elképesztően gazdag, történelmi tárházában” – lelkendezett Egoyan Paradzsanov filmjéről. Szerinte a film nemcsak egy nemzetről, az örmény népről szól, hanem a művészet közvetítésének kivételes formájáról van szó, amely álomszerűségében egyetlen pillanatig sem didaktikus.

Egoyant az 1991-es A kárbecslő óta a független film egyik emblematikus figurájaként tiszteli a közönség, ezért is figyelemre méltó, hogy a 2009-es Chloe – a kísértés iskolája óta mintha egyre határozottabban mozdulna el a kommersz irányába. Ennek bizonysága az idei cannes-i versenyszekcióban szereplő The Captive Ryan Reynolds főszereplésével, valamint a tavaly ősszel Torontóban bemutatott Devil’s Knot című thrillere, Colin Firth és Reese Witherspoon főszereplésével. Egoyan egyetért a mainstreamhez való közeledéssel, és elismeri, hogy azért szerepelnek nagy sztárok az utóbbi filmjeiben, mert ezzel könnyebbé válik a finanszírozásuk. Elmondta, a kilencvenes években olyan kanadai független filmeket készített, amelynek a gyártója szabad kezet adott neki. Amikor viszont kinyílt a piac, hirtelen egy másik ligában, más feltételekkel kellett filmeznie. „Az új filmjeimmel tesztvetítéseket kell tartani, rengeteg kontroll és vélemény áll mögöttük, kevésbé van közvetlen ráhatásom a végeredményre” – vonta le a konklúziót Egoyan, hozzátéve, hogy mennyire más volt a kilencvenes években Cannes-ban versenyben szerepelni, és milyen nehézségekbe ütközik most versenybe kerülni egy-egy új filmjével. „Változik a világ, és vele együtt változunk mi is” – mondta, de ebbe a kijelentésbe mintha némi keserűség vegyülne.

Utalt rá, hogy az elmondottak miatt vágyik ismét kisebb filmek elkészítésére, és példaként hozta fel a Citadel című dokumentumfilmjét, amely 2006-ban olyan kis költségvetéssel készült el, hogy mindenben a saját akarata érvényesült, így igen személyes darab lett belőle. A szakma érdekes ellentmondását fogalmazta meg azzal, hogy manapság könnyebb nagy költségvetésű filmeket tető alá hozni, mint közepes költségvetésűeket, ezért ma sokkal nagyobb nehézséget jelentene olyan filmeket elkészíteni, mint a kilencvenes évek kultalkotásai, az Exotica és az Eljövendő szép napok voltak. Továbbá úgy fogalmazott, a szerzőiséget, a rá jellemző líraiságot igyekszik továbbra is belecsempészni filmjeibe, ezért elfogadható kompromisszumnak nevezi ősszel bemutatandó alkotásait. „Volt egy idő, amikor a játékfilm látványosság volt, a történetmesélés egy formája. Érdekes, hogy engem éppen a történetmesélés nem foglalkoztatott különösebben, viszont mára az embereknek nincs idejük, türelmük végignézni egy filmet, megvárni a lassú folyásának kibontakozását, és ez a feszültség befolyásolja a rendezőt is” – mondta Egoyan.

Zárásképp pedig ő is rámutatott a technika változására, annak jelentőségére, hogy a filmezésben azért is nagyobb ma a konkurencia, mert sokkal könnyebben lehet filmet készíteni. „A digitális éra nemcsak a filmkészítést, de a filmnézést is megváltoztatta, nekünk pedig muszáj ehhez alkalmazkodni”. És bár szerinte ma már elképzelhetetlen, hogy valaki A gránátalma színéhez hasonló filmet készítsen, vagy az emberek megnéznének egy ilyen munkát, a változás ijesztő mivolta ellenére elkerülhetetlennek nevezi a folyamatot, és örömét fejezte ki, hogy máris itt van az új gondolkodású fiatal filmkészítő generáció, akik a megváltozott körülményekhez fognak alkalmazkodni.