Az üldözött: Philip Seymour Hoffman remek búcsúja

Philip Seymour Hoffman utolsó alakítása remeklés. Soha nem készült még ilyen jó Le Carré-adaptáció.

Anton Corbijn Le Carré-adaptációja a stílus diadala. Az üldözött átadja a regény pszichológiai mélységeit, megspékeli filmes feszültséggel és megkoronázza egy csodálatos alakítással. Philip Seymour Hoffman brandói magasságokban az év eddigi legjobb filmjében.

Az elmúlt hónapokban prominens filmkészítők sorával beszélgettem arról, miképp szorul háttérbe Hollywoodban a hagyományos stílus és filmkészítés, és az animációk, trükkmozik és képregény-adaptációk száma a profitszerzés érdekében hogyan fog még a jelenleginél is jobban nőni.

Akárhonnan nézem, egy John le Carré-regény adaptációja nem tartozik ebbe a sormintába: az író politikus, felszín alatti feszültséggel dolgozó, lassan építkező, pszichologizáló munkái kapcsán minden felsorolt stílusjegy ellenérv a producerek szemében.

Philip Seymour Hoffman brandói magasságokban

Forrás: Fórum Hungary

Szerencsére az apokalipszis még nem most érkezik el, és készülhetnek – bár mind ritkábban – olyan filmek, mint Az üldözött, amely látványosan ugrik ki a gagyikészítésből, talán mert Anton Corbijn roppant stílusos filmjéből minden percben árad az elegancia.

John le Carré írói stílusának tökéletes audiovizuális leképeződése egy német ügynöktörténet kémekről, akik a 2001. szeptemberi események után kvázi illegális divízióként igyekeznek Hamburgban megakadályozni a lehetséges terrorsejtek aktiválódását.

James Bond-os elegancia helyett borostás, iszákos, láncdohányos, pocakos vezérük tökéletesen lát a nemzetközi pályán, így azt is meg tudja ítélni, hogy nem minden terror, ami a Közel-Keletről érkezik. Ám nemcsak az amerikaival, de még a német nemzetbiztonsággal is ellentétes az álláspontja. Így, amikor egy orosz vezérkari tiszt meghasonlott fia érkezik illegálisan a kikötőbe, ügye gyorsan szakítópróbává válik.

Le Carré – jobb híján nevezzük így – kémregényei valójában jóval többek annál, mint amit a műfaji elemeket hangsúlyozó, olvasócsalogató címlapok ígérnek. Az egykor hírszerzőként is dolgozó író nemcsak ügyes kezű iparos, hanem kis túlzással az angol viselkedési regény, azaz a novel of manners Jane Austen által kitaposott útján járó szerző, aki előszeretettel köszörüli nyelvét csetlő-botló hősei viselt dolgain és azon, ahogy a társadalmi elvárások hálójában vergődnek, miközben életük egyre inkább szétesik.

Az angol szerző könyveiben nem izmos félistenek oldják meg a fondorlatos ügyeket, hanem nagyon is hétköznapi halandók keverednek bonyodalmakba. Le Carré arcot ad misztikus ködbe vesző kémszervezetek és titkosszolgálatok világának, és ez az arc egyáltalán nem vonzó. A világ biztonsága nem tévedhetetlen szuperelmék munkáján múlik, hanem gyomorbeteg és narcisztikus bürokratákon, és a szervezeti fejetlenség is többet tud ártani időnként, mint egy lappangó terroristasejt.

Legújabb, magyarul megjelent könyvének egyik hőse, a legkevésbé sem hatékony német kémszakma egyik fenegyereke, a Külföldi Egységet vezető láncdohányos és iszákos Günther Bachmann például meg van győződve róla, hogy az iszlám terroristákat szinte csábítja a nyugatiak „szörnyen divatos, csúszómászó\" toleranciája „minden etnikai és vallási másság iránt”.

Hamburg – vagy a bűnös város, ahogy Bachmann emlegeti – a regény cselekményének helyszíne. Itt bukkan fel rejtélyes körülmények között Íszá csontsoványan és megkínozva. A magát csecsennek való, valójában mozlim orosz üldözött eltökélt célja, hogy találkozzon Tommy Brue-val, a skót bankárral, akinek apja egykor sötét üzleteket kötött a szovjet elittel, köztük Íszá apjával, Karpovval is.

Brue tipikus Carré-hős, abban az értelemben, amiről már volt szó: a jóléti társadalom látszólag elpuhult tagja, aki egyszer csak egy sötét és szövevényes történet közepén találja magát. Elkerülhetetlen végzete felé Annabel sodorja. A csinos, de annál kérlelhetetlenebb ügyvéd karolja fel Íszát, akinek személye és érkezésének gyanús körülményei a különféle nemzetiségű kémszervezetek érdeklődését is felkelti.

Izgalmas, erőteljes és sodró lendületű olvasmány. A megszokott Le Carré-minőség. (thy)

(John le Carré: Az üldözött. Agave Könyvek, 2014, 327 oldal, 3180 forint. Fordította: Falvay Dóra.)

Az üldözött tökéletes leképezése napjaink globális paranoiájának, a terrortól való félelem okozta skizofréniának és sztereotípiáinak.

Megtanulhattuk, hogy Oszama és a WikiLeaks óta mindenki mindenki ellensége, még a legjobb barátok is bizalmatlanul figyelik egymást, Le Carré pedig ezt a narratívát állította az általa addig is magas fokon űzött kémtematika szolgálatába. Ő magyarázza el tökéletesen, miért rossz az a világ, amelyben élünk, s miért a lehetetlennel egyenlő annak jobbá tétele.

Anton Corbijn filmje stílusában leginkább a Suszter, szabó, baka, kémre emlékeztet, annak antikolását felváltva egy északnémet szmogos-tengerszagú bevándorlómiliővel és meghintve az iszlámmal.

Corbijn remekül ötvözi a kémtörténetek fullasztó feszültségét és meghaladottnak tartott tradícióit napjaink nézői elvárásaival. A holland fotószseni most érett be igazán rendezőként, stílusa egészen kiforrott, és hát ott van neki Philip Seymour Hoffman.

A stílus diadala

Forrás: Fórum Hungary

Bár Az üldözött Hoffman utolsó teljesen befejezett filmje, az utókor remélhetőleg nem a szomorú apropóval fogja összekötni a thrillert, hanem azzal a kivételes teljesítménnyel, amelyet – igen, kimondom – ma senki nem tud a filmszínészetben.

Hoffman ugyanis jelenlétével tölti ki a vásznat, nem kell semmit mondania ahhoz, hogy a feszültség tapintható legyen. Minden pillanatban tökéletes, egy – amúgy semmitmondó – kompos jelenetben pedig konkrétan A keresztapa és Marlon Brando juthat eszünkbe.

Kétségtelen, hogy az ő rétegzett, fantasztikusan összetett alakításának elévülhetetlen érdemei vannak abban, hogy Az üldözött az év eddigi legjobb filmjévé és egyben a legjobb Le Carré-feldolgozássá váljon.