Cered, ahol horrorfilmzene szól a kerekes kútból

Cereden a művészek nem csak beköltöznek egy időre a faluba, hanem magát a falut használják alkotásra.

Úgyhogy a helyiek közül senki sem nyúl kaszáért-kapáért, ha mondjuk valaki azzal kopogtat be, hogy a féltve őrzött tisztaszobát egy kortárs installáció helyszínének szeretné használni. Pedig a cerediek akár türelmetlenek és mogorvák is lehetnének, hiszen a Salgótarjánhoz közeli, 1300 fős település is küzd a leszakadás rémével, meg azzal, hogy a falut épp a 35 és 45 év körüli, legaktívabb korosztályból hagyják el legtöbben.

És itt jönnek a képbe a művészek, akik idén arra vállalkoztak, hogy július 25. és augusztus 3. között a Ceredi Kortárs Szimpózium keretében közösen gondolkodjanak a fent említett hiány problémáján, és sajátos, megrázó vagy éppen humoros alkotások formájában hívják fel a figyelmet erre a társadalmilag is jelentős súlyú jelenségre. Ám ne tévesszen meg senkit a komolynak tűnő elnevezés: ennek a szimpóziumnak a lényege épp a felszabadultság, az az örömteli egymásra találás, ami az idén 5 országból meghívott 16 művész és egy élő faluközösség között jön létre.

Ennek a derűnek az epicentrumában az alapítót, Fürjesi Csaba festőművészt találni, aki annak idején, lassan két évtizede felfedezte magának a falut, és a magára hagyott parasztházak adottságait felismerve megálmodta ezt a túlzás nélkül páratlan, és nemzetközileg is ismert tábort.

Szombat délelőtt érkezünk, és egyszerre fogad bennünket egy kedélyes kerti parti és a komoly alkotómunka hangulati elegye. De írhattam volna fordítva is, hiszen itt láthatóan a munka is kedélyes hangulatban folyik, és a társas együttélés szertartásaira is komoly figyelem jut. A felújított parasztházak ölelte kert hűst adó fáival maga is kortárs kiállítóhely: a kert egyik pontján félbevágott trabantroncs nő ki a földből, és a legváratlanabb helyeken botolhatunk falfestményekbe vagy szobrokba.

A magára hagyott falusi környezet pedig a legfőbb ihletforrásként szolgál. Miközben beszélgetünk, Csaba lánya az Empty azaz üres feliratot festi az egyik kút oldalára. A táborszervező meg is osztja velünk az elsőre kissé tájidegen graffiti gesztusában rejlő szimbolikus jelentést: a kútból húzott víz a folytonosság záloga, ám ha egy kutat magára hagyunk, akkor lassan, de biztosan elszivárog belőle az életadó folyadék – elapadás fenyegeti Cered demográfiai megújulását is.

A másik, teljesen kiszáradt kerekes kút már korábban elnyerte „műalkotás státuszát”: az egyik itt alkotó művész fakeretbe foglalt üveglappal fedte le, minek köszönhetően sajátos felület jött létre. A kút felé hajoló néző egyszerre látja az eget, saját magát és a kút mélységét. De hogy a hagyományos falusi élet relikviái nem csak vizuális kicsapongásra csábítják a zabolátlan fantáziájú alkotókat, azt Csaba azzal is szemlélteti, hogy tekerni kezdi a műalkotásként újjászületett kút kerekét, hogy sosem volt hanggal mi is megismerkedhessünk. Mintha egy komor művészi horrorfilm háttérzenéje szólna, de ideális lehet kortárs kiállításokhoz is.

Csaba egyébként most éppen azt tervezi, hogy jellemző ceredi hangokat „konzerválnak” egy időkapszulában, amiket aztán bárhol a világon felhasználhatnak majd az alkotók. A kiépült nemzetközi kapcsolati hálónak köszönhetően Cered hétköznapjainak újrahasznosításának dokumentumai messzi tájakra is eljutnak. Így azoknak az újragondolt falusi tárgyaknak a fotói is, amiket szintén a táborlakók készítettek korábban. Erotikus képet forgató köpülő, kanálba mart rézmetszet, hímzéssel díszített szita – csak egy-egy példa arra, amit ökonomikus szemléletű installációnak is nevezhetnénk. Egy végleg letűnőben levő paraszti kultúra tárgyai kapnak így lehetőséget a túlélésre.

Mircea Eliade óta tudjuk: egy leszúrt bot is elég lehet ahhoz, hogy a profán világban megnyíljon és elrendeződjön a szakrális tér. A telekvégi lejtőbe az erre fogékony szem könnyen beleláthatta az ősi amfiteátrumok formáját. Így is lett, a deszkák közé döngölt lépcsősoron ülve számos néző örülhetett már a Csabáék által hívott vendégek – fellépett itt többek között Szakcsi Lakatos Béla, a Baltazár Színház vagy éppen világhírű bluesgitárosunk, Szűcs Gábor, azaz Little G Weevil – előadásának.

De van még egy különös hatási a ceredi levegőnek: az ide érkező művészek mintha egy kicsit szociológussá és falukutatóvá is válnának. Mint a lengyel Katarzyna Karpowicz, aki látogatásunk ideje is alatt is rendületlenül festette a soron következő portrét. Egyfajta ceredi arcképcsarnok bontakozik így ki ecsetvonásai nyomán, és nemcsak lefesti a falusiakat, de el is beszélget velük. De a legjobb példa erre a párbeszédre a Tisztaszoba projekt, amikor a falubeliek beengedték a művészeket abba a különös helyiségbe, ahol elzárva tartott, nagy becsben őrzött tárgyaikon keresztül mesélnek akaratlanul is magukról.

Egyértelmű: a Fürjesiék által életre hívott kezdeményezés a művészi alkotómunka olyan értékeit teszi hangsúlyosabbá, amik talán a fővárosi galériadzsungel útvesztőiben kevésbé vannak szem előtt: a szociális nyitottságot, a kreativitás mint szolgáltatás ideáját. Csabáék ráadásul a tábor idején túl is szolgálják a közösséget, tehetséggondozó tevékenységük egyik eredménye például az a kiállítás volt, amely a helyi cigány fiatalok művészeti alkotásaiból nyílt.

Távozásunk előtt még volt szerencsénk megtekinteni Jozef Suchoza szobrász installációját, aki a szűkös szobában felakasztott, üres, mégis embert formázó esőköpenyek és a háttérből szóló baljós hanghatások segítségével olyan elementáris erővel jeleníti meg a kiürülő falu látomását, hogy alkotása a Velencei Biennálén is jó eséllyel figyelmet érdemelne. Ezek után Budapest felé véve az irányt picit el is bizonytalanodtam, hol is a központ és merre a vidék.