Emiatt fáj az írók feje, még ha nem is verekszenek

A Tokaji Írótáborban is sokan elmondták: vészesen csökken az irodalom jelentősége.

Az irodalom leértékelődésével, az olvasói érdeklődés csökkenésével minden irodalmi szereplőnek szembe kellett nézni a rendszerváltás után. Bíró Zoltán, a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet főigazgatója, a tábor első előadója ezt úgy magyarázta, hogy az írók szerepét a politikusok vették át.

– A rendszerváltás után szabad lett a szó, nem kellett metaforákkal küszködni. A politikusok kerültek a figyelem középpontjába; az írók közül is sokan politikusként bukkantak fel, és botladoztak abban a világban, ahol nem a vállalt igazság, hanem a hajszolt népszerűség és a pártérdekeknek alárendelt szólamok voltak fontosak – fejtette ki.

A másik probléma szerinte a kultúra piacra kerülése volt, ahol nem volt vásárlóerő, nem voltak tőkések, mecénások. A finanszírozás kérdésére megoldást is javasolt, szerinte külön kulturális alapra lenne szüksége az irodalomnak, és sok kis támogatás helyett azoknak a műhelyeknek kellene kiszámítható működést biztosítani, amelyek „már bizonyítottak”. A fennmaradó szereplők létét az önkormányzatoknak és a mecénásoknak, illetve a piaci keresletnek kellene finanszíroznia szerinte.

Felhívta a figyelmet: nincs megoldva a minőségi magyar szociográfiai irodalom támogatása, pedig a közelmúltbeli társadalmi változások közepette bőven akadna dokumentálni való.

Lezsák Sándor, az Országgyűlés alelnöke is beszélt az előadásában arról, hogy népi írók, falukutatók, a hetvenes évek szociográfiája határozta meg a fiatalságát, voltaképpen ebből lett a Lakiteleki Népfőiskola.

Elmondta azt is: a következő tervük a trianoni békediktátum által elszakított területek magyar értékeinek felmérése egyetemisták és főiskolások bevonásával. A felmérés Horvátország magyarlakta településein kezdődik októberben. Lezsák a lakiteleki találkozókat is felidézte.

Pozsgay Imre a szocialista rendszer „szövetségi politikájára” emlékezett és arra, hogy ez valójában az írókat lekenyerező politika volt: nem eszmei és szellemi együttműködés, hanem fogság, amelyből bizonyos írók ki tudtak törni.

Az irodalom jelenkori térvesztéséről Szőcs Géza miniszterelnöki főtanácsadó, kormánybiztos is beszélt. Szerinte a fordulat után a szabad Magyarország felépítése kevésbé inspirálta az írókat, mint korábban a szabadság kiharcolása. Szőcs úgy vélte: a rendszerváltás előtti értékrend „olyan volt, amilyen”, de a kánonok belső folyamatok eredményeként alakultak ki. Utána viszont a magyar írói tudatra „rázúdultak az importált, olykor hamis értékek”, ami megfelelési kényszert eredményezett.

– Egyre inkább az vált értékké, aminek érték voltát kívülről erősítették meg – vélte. Szőcs szerint az is probléma, hogy nem élnek köztünk nagy klasszikusok. – Ma is vannak kiváló íróink, de nagy egyéniségek tekintetében nem állunk jól. Bíró Zoltán is megjegyezte: az irodalom iránti érdeklődés hiányának az is magyarázata szerinte, hogy a megjelenő írások jó része érdektelen.

A könyvkiadás problémáinak egy része nyilvánvalóan a rendszerváltáshoz köthető, amikor a korábbi könyvkiadási-könyvterjesztési rendszerre „rászakadt” a piacgazdaság. Mezey Katalin író-költő, a Magyar Művészeti Akadémia irodalmi tagozatának vezetője úgy véli, hogy nem lehet a könyvkiadást teljes egészében átengedni a piacgazdaság logikájának.

– A kis példányszámú szépirodalmi könyvek a nagy terjesztőhálózatokba vannak beszorítva, amik nagy példányszámú sikerkönyvek terjesztésére specifikálódnak. A minőségi irodalom mögött nem áll reklámerő és médiatámogatás – mondta.

Oláh János író-költő, a Magyar Napló főszerkesztője beszélt arról, hogy Magyarországon nincsenek „könyvesboltok” abban az értelemben, ahogy Nyugat-Európában vagy az Egyesült Államokban értik a kifejezést.  A minőségi irodalom mellett elkötelezett, igényes üzlet szerinte csak az Írók boltja Budapesten és az Alternatív Könyvesbolt Debrecenben.

A folyóiratokkal kapcsolatban Lezsák Sándor azt mondta: szerinte mindenképpen szükség van ezekre a műhelyekre, ahogy az „élő beszédre”, az író-olvasó találkozókra is.

Az irodalom munkásai ritkán teszik fel a kérdést, miképp kellene kultúrpolitikai szempontjaikat hatékonyan képviselni – vélte L. Simon László.

A miniszterelnökség parlamenti államtitkára elmondta: a Tokaji Írótábort láthatóan a nyomtatott folyóiratok, a könyvkereskedelmi rendszer izgatja, és hogy vállal-e majd gyakorlati szerepet az állam a könyvterjesztésben, de erre vonatkozóan nincs stabil kormányzati álláspont, és drasztikus beavatkozást igénylő helyzetről sem beszélhetünk. Ezen kívül a könyvpiacon nagyon sok egymásnak feszülő érdek létezik.

– A jogszabályok megtárgyalása előtt érdemes elgondolkodni, milyen szerepe legyen az olyan szakmai fórumoknak, mint Tokaji Írótábor, és hogy képesek-e az írószervezetek a széles közönség és a politika számára érdekesen bemutatni az irodalmat – mondta L. Simon.

Szerinte ez egyelőre nem sikerül, és politikusként neki magának sem sikerült változtatni az irodalom helyzetén.

– A politikusoknak és a közönségnek nem tűnik fontosnak, amit mi az irodalom identitásmegtartó erejéről gondolunk. Az írótábor is csak azért került az újságok címlapjára, mert Csender Levente kiütötte Kukorelly Endrét – tette hozzá az államtitkár, aki szerint korszerű gondolkodásra lenne szükség, a változó közegtől, a megváltozott nyilvánosságtól nem elszakadva.

(Csender Levente másnap bocsánatot kért Kukorelly Endrétől – a szerk.)

A megosztottságról sok szó esett Tokajban, de nem mindenki értett egyet azzal, hogy ez probléma. Oláh János író-költő, a Magyar Napló főszerkesztője például úgy vélte, ez természetes állapota a társadalomnak, és hiba lenne „kádári összeborulást vizionálni”.

Mások problémaként említették az írók, költők közti politikai-ideológiai lövészárkokat.

A probléma eredetéről Granasztói György történész vázolt fel egy elméletet: szerinte elképzelhető, hogy a bukását előre látó hatalom tett lépéseket a nyolcvanas években az ellenzék megosztására.

Akiknek az írásai még 1981-ben együtt szerepelnek a szamizdatban megjelent Bibó-emlékkönyvben, azok az évtized második felében már egymás ellen fordultak.

Az okról Granasztói szerint a Knopp-Kornidesz jelentés árulkodik, amely a Bibó-emlékkönyvről szólt, és ajánlásként fogalmazta meg, hogy az ellenzéki erőket egymás ellen kell fordítani. Granasztói szerint ez az ajánlás valósult meg később a gyakorlatban.

Példaként Kende Péter tanulmányát, amely a meghatározó francia baloldali folyóiratban, az Espritben jelent meg 1990-ben, a választások előtt.

– A cikkben Kende Péter elmondja, hogy létezik Magyarországon egy populista, antiszemita és egy demokratikus liberális irányzat. A népi írók mozgalmát fordítja franciául populistának, ami torzítás, és ezt állítja szembe „a demokratikus európai gondolkodással”. A lényegi különbség nála az, hogy az első antiszemita, a második nem. Készen áll a modell, ami két évtizedre megmérgezte az életünket a rendszerváltás után – vélekedett.

Azt viszont pozitív fejleménynek tartja, hogy az igazi ideológiai-társadalmi megosztottság, „a két Magyarország” szerinte végül mégsem jött létre.

Tófalvi Zoltán történész tavaly Szilágyi Domokos erdélyi költő ügynöki tevékenységéről próbált árnyaltabb képet adni, idén pedig arról beszélt: komoly kutatásokat igényelne az erdélyi magyar irodalom és a Securitate kapcsolata.

Szerinte ezek a történetek erősen érintenék a magyarországi irodalmat és a magyar emigráció irodalmi-szellemi műhelyeit, ide ugyanis a Securitate is küldött ki beszervezett szerzőket.

– Két-három drámai kötetet lehetne összeállítani a titkosszolgálatok és az erdélyi magyar irodalom kapcsolatáról. Az anyaországi szellemi-művészeti élettel kapcsolatosan eddigi ismeretlen és kivételes információkra derülhetne fény – mondta.