Ezek voltak Robin Williams legjobb filmjei

Robin Williams emlékére összegyűjtöttük a színész tíz legjobb filmjét.

Robin Williams halálakor felesége, Susan Schneider azt mondta: „ma délelőtt elvesztettem a férjemet és legjobb barátomat, a világ pedig az egyik legkedveltebb művészt és emberi lényt."

A színészt nemcsak neje és három gyereke gyászolja, de bizonyosan megszakad érte a fél világ szíve.

Nekünk is.

Ha versenyt kellene hirdetni a legjobb Williams alakítások sorában, akkor valahol a Holt költők társasága és Good Will Hunting hármas holtversenyében vitatkozhatnánk napestig, hogy ez a két film, valamint a Jó reggelt, Vietnam! közül melyik miért emlékezetesebb.

A Jó reggelt Vietnam! előnye a másik kettőhöz képest, hogy itt rádióst alakít Robin Williams, szerepe igazi one man show, ahol a sitcomok adta lehetőségek és az improvizáció a leginkább lehetséges.

Ezért is emlegeti a rádióadásokat mindenki anekdotikus emelkedettséggel, amelyek zöme valóban improvizáció, és humora ennek megfelelően még elképesztőbb.

Nem lehet elégszer megnézni, elégszer ismételgetni a legviccesebb mondatait!

Azt se felejtsük azért el, hogy a valaha készült egyik legjobb háborús film drámai szála, és Williams drámai jelenetei is egészen pompásak, és pont karakterének kettőssége, valamint annak elegáns interpretációja bizonyítja a színész nagyságát, valamint komikusi képességei mellett drámai színészi kvalitásait.

Örökzöld volt már életében is, halála után pedig a „Jó reggelt, Vietnam!" felkiáltás legalább annyira könnyfakasztó szállóigévé vált, mint a Kapitány, kapitányom!

A nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján megújuló Disney harmadik animációs filmje volt az Aladdin. Az eredeti, angol nyelvű változatban fenomenálisan szinkronizálta Williams a dzsinnt a legszélesebb hangskálán.

Ezt ugyan a magyar szinkronban nem élvezhette a közönség, ám Williams teljesítményéről érdemes tudni, hogy  a 90 perces animációhoz összesen 16 órányi, jórészt improvizációs szöveget mondott fel − egy olyan filmben, amelyben nem csak ő beszél és nem ő szerepel folyamatosan!

Emiatt a forgatókönyv Oscar-nevezését vissza is dobták a mesének, az írott szöveghez képest ugyanis Williams miatt túl nagy volt az eltérés.

Másrészről Williamst szerették volna rendkívüli teljesítményéért a férfi mellékszereplő kategóriában Oscarra nevezni, de mivel csak a hangját adta a szereplőnek, ezért ezt is elutasították.

A kilencvenes évek legvége kvázi sikertelenségére válaszul Williams az ezredfordulón két sötét hangvételű filmben is szerepet vállalt az ezredfordulón.

Az Álmatlanság 2002-ben azért is meglepő volt, mert benne a színész nemcsak egyszerűen gyilkost játszott, de mint olyan, teljes mellékszereplő volt Al Pacino árnyékában, aki a filmben sokáig egyáltalán nem is tűnik fel.

Ráadásul − mivel már a plakáton is reklámozták Williams részvételét a produkcióban − a néző számára kezdetektől fogva nyilvánvaló volt filmbeli vállalása.

A történet szerint egy alaszkai gyilkos kézre kerítésére Los Angelesből érkezik egy nyomozó, ám neki még saját magával és az extrém körülményekkel (folyamatos világosság az északi nyárban) is meg kell birkóznia a gyilkos pszichológiai játszmái mellett.

Videóklippesként már világhírű volt Mark Romanek, amikor 2002-ben elkészítette első játékfilmjét. Benne Williams egy fotóslaboránst alakít, aki lassan, de biztosan válik mániákussá.

Egy család éveken át hozzá viszi házi fotóit, a férfi pedig előbb csak magának készít másolatokat a felvételekből, majd apránként mind biztosabban látja szerepét és helyét a család életében.

Újabb lélektani dráma, amelyben a jó szándékú szakember beleőrül munkájába és szenvedélyébe.

Bohó kis csacskaság volt, de mégis az egyik legkellemesebb családi filmként maradt fenn a kilencvenes években a Jumanji, amelynek utóbb vacak mutációja is készült (Zathura).

A kissé bizarr történet szerint egy titokzatos játék rabul ejtett egy fiút, aki évtizedeken át a társasjáték fogságában senyvedt, amíg − immár felnőttként − ki nem szabadult, amikor a társasjáték ismét használatba került.

1995 hetedik legnagyobb kasszasikerében Robin Williams lesz a 26 évig a társasban rekedt férfi, akinek új játékostársain is segíteni kell, egészen pontosan muszáj befejezni a partit, hogy elkerüljék a további katasztrófákat.

Bár sokan a Jó reggelt, Vietnam!-ban biztosra vették Williams Oscart-díját, végül egy meglehetősen sajátos filmben nyújtott, a színésztől addig szokatlanabbnak számító szerep segítette hozzá a vágyott szobrocskához.

Sajátos a film több szempontból is: a takarítóként dolgozó, balhés bostoni ír matekzseni srác fejlődésregényét Gus Van Sant álmodta vászonra.

Az igencsak egyedi úton járó direktor – Tarr Béla egyik legismertebb rajongója – egészen fogyasztható, már-már könnyed filmet forgatott a forgatókönyv alapján. Melynek szerzőpárosa nem más, mint a filmben felbukkanó, a valódi életben is igen jó havernak számító Matt Damon és Ben Affleck.

Bár a film főszereplője Ben Affleck a vele foglalkozó, megviselt pszichológus szerepében feltűnő Williams nélkül a film valószínűleg nem lenne annyira emlékezetes.

Visszafogott játékán áttűnik az a megszenvedett bölcsesség, ami komikus szerepeiben is megcsillant, de talán kevésbé kapott hangsúlyt.

Nehéz írni egy olyan filmről, ami ennyire kultikus státuszt ért el a bemutatása óta. És persze nem véletlen a népszerűség, amit számos tényező, köztük Williams kiérlelt és szerethető alakítása is szavatolt.

Pedig akár kudarc is lehetett volna a vége, hiszen bármennyire is kedvelt toposz a tantermi dráma, a hangsúlyokat könnyű elvéteni és átcsúszni a sekélyes nevettetés, az olcsó poénok vagy a hamis pátosz irányába.

A film ehhez képest rendkívül jó arányérzékkel vegyíti a klasszikus beavatós ifjúsági regények hangulatát és a romantikus-komikus elemeket.

Ráadásul mindezt úgy, hogy egy igen összetett művészetfilozófiai kérdést – a művészet hasznosságáról vagy haszontalanságáról, a klasszikus műveltség és az örömelvű műélvezet konfliktusáról folyó évszázados vitát – is képes belecsomagolni a hiteles korfestést és emlékezetes színészi alakításokat is felvonultató filmbe.

A film az először a legendás humorosztag, a Monthy Python agyament rajzfilmbetétjeivel ismertté vált Terry Gilliam karrierje szempontjából is kitüntetett jelentőséggel bír.

Terry Gilliamnek ez volt az első olyan filmje, amit már keblére ölelt Hollywood is, szemben például a korábbi Brazil című, amúgy mára már réges-rég kultikussá vált utópisztikus sci-fijével.

Ugyanakkor A halászkirály legendája sem tucattermék, hiszen Gilliam sajátos szimbólumrendszert ácsolt a történet mögé – az Artúr mondakörre támaszkodva.

A modern tanmese középpontjában Jack Lucas (Jeff Bridges), a kiüresedett életű sztár-DJ áll, aki egy érzéketlenségének köszönhetően végzetes hibát követ el – meggondolatlanul odavetett szavai hatására egy betelefonálója tömegmészárlásba kezd egy étteremben.

A szörnyű bűntény terhe elől az italba és az önsajnálatba menekül, majd hasonlóan a középkori lovagregényekhez, sajátos kalandútra vállalkozik, melynek az a tétje, hogy végül feloldozást találhat-e magának. Útja során találkozik a Williams alakította Perryvel, az elsőre őrültnek látszó hajléktalannal, akiről kiderül: a már említett, áttételesen Lucasnak is köszönhető mészárlásban veszítette el a feleségét és csúszott le.

A szerep egyébként némiképp rokonságot mutat a későbbi Good Will Huntingban alakított pszichológuséval, akinek élete ugyanúgy a feleség elveszítése miatt bicsaklott meg.

Tökéletes példa arra, hogy Williams úgy volt páratlan komédiás, hogy a vicces, vagy akár kínosnak ígérkező szerepet is drámai mélységgel volt képes megtölteni. Márpedig a nőnek öltöző férfi amilyen régi dramaturgiai fogás, épp annyira kétélű is: vagy remekel benne a színész, vagy elbukik.

Williams szerencsére remekelt a lejtőre került és elvált szinkronszínész szerepében, aki csak úgy tud a bíróság által megítélt alkalmaknál többször a gyerekei közelébe férkőzni, hogy konzervatív ízlésű vénkisasszonynak öltözve jelentkezik a volt felesége által meghirdetett házvezetőnői állásra.

Adam Sandler biztosan elhibázta volna, de Williams ezúttal is képes volt a humor többféle árnyalatával megformálni a szerepet, minek köszönhetően a film egyszerre szórakoztat és szól a szívhez.

A későbbi biográfusok majd biztosan kimutatják, milyen motivációk álltak a tragikus sorsú komikus szerepválasztásai mögött, mindenesetre az orvosi szerepek valami okból meglehetősen gyakran találták meg Robin Williamst.

Az Ébredésekben Williams egy olyan elszánt kutatóorvost játszik, aki meg van győződve arról, hogy az osztályán kezelt, látszólag növényi létmódban vegetáló pszichiátriai betegek belsejében ott rejtőznek az élő-gondolkodó lények, akiket elő lehet csalogatni. A megoldás egy új gyógyszer, a hatás – látszólag legalábbis – nagyon meggyőző.

Williams partnere a szintén pályája zenitjén álló Robert de Niro, így nem meglepő, hogy a végeredmény igencsak meggyőző lett.