Frank: elkészült a legjobb maszkos film

Frank: hibbant film, de van benne rendszer, meg humor és jó sok zene. Itt az év talán legkattantabb mozija.

Persze, a zene lényeg meg a tehetség, de akkor mit kezdjünk a Kiss színpadi dresszkódjával, a Rolling Stones legendás nyelves logójával, Kurt Cobain sármos hittérítő-könyvtáros szerelésével és Axl Rose cicanadrágjával? Ezzel csak arra akarok célozni, hogy a könnyűzenének arcot is szokás adni, de persze a kultúrtörténeti ívünket visszahajtogathatnánk egészen az ősi zenés-táncos rituálék maszkigényeiig, csak éppen felesleges lenne.

E röpke tűnődés alibijét egyébként a Frank című kultgyanús mozi szolgáltatja, amiről nagyjából azt szokás tudni látatlanban, hogy egy képregényfigurát imitáló papírmaszkot viselő zenei zseni áll a középpontjában. Ez a kedvesen hibbant és szerethető film szerencsére nemcsak egy poén kijátszása, hanem számos kérdést is felvet.

Ezek a kérdések persze nem éppen új keletűek, de attól – vagy éppen azért – nagyon is lényegiek. Például hogy mennyit számít az igyekezet, ha nem párosul hozzá komoly tehetség? A mindenkori Salierik gyötrelmes kérdése ez, akik a látszólag kacagva alkotó, zseniális Mozartok árnyékában kénytelenek próbálkozni.

Szerelmi háromszög

Forrás: Mozinet

Filmünk egyik főhőse is ilyen igyekvő kismester. Jon éli a fiatal vidéki britek nem túl eseménydús életét. Eljár a munkába, szülei otthon vacsorával várják. Mindeközben vadul igyekszik számokat írni. Ehhez elvileg minden adott számára: a zenei tudás éppúgy, mint a zenei műveltség.

Csak egyetlen apró tényező hiányzik, az igazi tehetség és eredetiség. Mindaz, ami megvan Frankben, a kiejthetetlen nevű The Soronprfbs nevű banda frontemberében, aki minden, keze ügyébe kerülő tárgyból képes előcsalogatni a zenét. Ráadásuk igencsak karizmatikus személyiség.

Egy véletlen esemény hatására Jonnak lehetősége kínálkozik arra, hogy beszálljon zenélni a fura kompániába, majd nemsokára egy erdei házban találja magát a már említett énekes-zeneszerzővel és társaival, az egzaltált és agresszív Clarával, a franciául kommunikáló ritmusszekcióval és Donnal, a producer-hangmérnök-mindenessel.

A közösen töltött idő alatt kiderül, ebben a kis közösségben minden Frankről szól. Persze felmerül, vajon a vidám rajzfilmarcot hordozó maszk nélkül mennyi maradna ebből a kisugárzásból, de Jon kivételével a zenekarban látszólag senkit sem zavar ez a fura arctalanság.

Sőt, Don meg is jegyzi, hogy Frank a legnormálisabb ember, akit valaha megismert, ami róla például nem mondható el, hiszen korábban áruházi próbababákkal került meglehetősen intim viszonyba.

Aztán kiderül az is, hogy Franket is az említett intézményből ismeri, de mégis nagyon úgy tűnik, hogy a maszkot leszámítva valóban a címszereplő a legkevésbé elviselhetetlen, legkifinomultabb figura a bandában, félénksége és fura érzelmi kitörései például köszönő viszonyban sincsenek Clara dührohamaival. Ilyen szélsőséges egyéniségek részvételével persze a közös munka is meglehetősen döcögősen halad.

Jon azonban kisegíti az alkotóház bérleti díjával tetemes csúszásban lévő zenekart, de nem puszta önzetlenségből teszi. Alig titkolt ambíciója azt, hogy Frank mellett inaskodva végre kihozza magából az eredeti dalszerzőt, mindeközben pedig lelkesen dokumentálja a közös fedél alatt történő igencsak abszurd eseményeket, majd a felvételeket és a benyomásait a Youtube-on és a Twitteren meg is osztja.

Eközben furcsa konkurenciaharcot vív Frank figyelméért és szeretetéért Clarával, aki szemmel láthatóan mindent megtenne a különös zseniért, viszont valamiért nem érdekelt abban, hogy a banda igazán ismertté váljon.

Arcok

Forrás: Mozinet

Lenny Abrahamson filmje alapsémáját tekintve nem tér el nagyon a közismert zenei témájú filmekétől, ami miatt kilóg a sorból, az a sajátos hangulatnak köszönhető, és jó ideig a rendező ügyes kézzel tartja egyben ezt a maga teremtette hibbant kis univerzumot – hasonlóan mondjuk Wes Anderson munkáihoz, az ilyen sajátos és meglehetősen szabálytalan filmek esetében ez a fajta következetesség kulcskérdés.

Ráadásul a Frank humora úgy abszurd, hogy közben nagyon is könnyen befogadható, és egyúttal ki is fordítja azokat a kliséket, amik gyakran előkerülnek az ilyen témájú filmekben.

Éppen ezért kár, hogy a történet azon pontján, amikor a vágyott amerikai tehetségkutatós fellépés elérhető közelségbe kerül és hőseink végre megmutathatnák magukat a szélesebb közönségnek is, megbicsaklik ez az igyekezet. Bár vészesen nem ül le így sem, mégis ettől kezdve már kevésbé mondható magával ragadónak a film, és ez az erős befejezés ellenére is az összbenyomás rovására megy.

Mintha Abrahamson nem bízott volna igazán a koncepciója sikerében és a meghiúsult fellépést, az ennek hatására kipattanó konfliktust, majd Frank titkának leleplezését már erősen kutyafuttában meséli el.

A végén azért szépít: a keserédes lezárás a Jon nélkül ismét magára találó és magába záródó bandát mutatja, a nézőben pedig itt tudatosul véglegesen, hogy ez a szabálytalan tanmese valójában kiáltvány a sebzett lelkű, érzékeny csodabogarak jogai mellett, akik a zenében tényleg csak és kizárólag az örömöt keresik.

A többi, valójában felesleges gyötrelmet meghagyják a szerencsétlen normálisoknak.(Színes, magyarul beszélő, angol–ír zenés vígjáték, 95 perc, 2014. Rendező: Lenny Abrahamson. Forgalmazó: Mozinet)