Gámuák – koreai zenés táncok

A koreai hagyomány minden dalt, táncot és hangszeres zenét egyetlenegy összetett művészetté egyesít.

A gámuák egy olyan általános kifejezés, amelyet az éneklésre, táncolásra és ezek hangszeres kíséretére használnak. A ga zenét, a moo pedig táncot jelent. Már ősidők óta létezik a koreai zenének egy olyan hagyománya, amely minden dalt, táncot és hangszeres zenét egyetlenegy összetett művészetté egyesít. Ezen a koncerten az érdeklődők különböző „gamooak” műfajokat fedezhettek fel a tradicionális előadóművészek különleges koreai ritmusaival. Az augusztus 22-én Varsóban is bemutatott előadást a budapesti Koreai Kulturális Központban is műsorra tűzték.

Az üres, díszlettel egyáltalán nem cifrázott színpadon bemutatott előadások láncolata közül az első performansz egy énekeket és minimális táncmozgást igénylő produkció volt: a hagyományos, színes hanbokba öltözött művészek nagy hangerővel énekelt, kántálásra emlékeztető dala adta meg a bevezetőt az esthez. Olyan művészek léptek fel ebben a csapatban, mint Hwang Young-ji, aki a 19. számú szellemi kulturális örökség, a Seo-Do SunSori népművészetének mestere.

A SunSori szó jelentése álló helyzetben való éneklés, a SanTaryung pedig a hegyekről és a patakokról való dalolást jelenti. A Choszon-dinasztia idején (1392–1910) az államvallás buddhizmusról konfucianizmusra változott, így rengeteg hitehagyott szerzetes hagyta maga mögött a kolostort és inkább éneklésbe kezdett – ezért ennek a műfajnak a szomorúsága és komolysága a buddhizmus alapjaiban keresendő. A hét énekes által előadott dalt a két kifejezés egyvelege adja, ezt Seo-Do SunSorinak hívjuk.

A második fellépő Yoon Seokman volt, aki piros-, fekete- és aranyszövésű ruhában, a színpadon ülve, egy bambuszból készült fúvós hangszeren, a daegumon adta elő szomorú, lassú hangzású dalát. A művész az első számú szellemi kulturális örökség, az ősi udvari rítusok zenei szakértője és a Koreai Nemzeti Művészeti Egyetem oktatója.

Az egyik legszebb és legnagyobb tetszésnek örvendő előadásokat Oh Mija mutatta be – először színes hanbokban, legyezővel a kezében bemutatott tánca, majd később fehér hanbokban, kendővel a kezében eljárt Salpuri tánca nyűgözte le a nézőket.

A Salpuri egy démonűző tánc (a sámán hit szerint ez a tánc megszabadít a balszerencsétől, a tánc összetett neve is ezt mutatja: Sal – balszerencse, Puri – megszabadítás), ahol a táncos kecses, légies, lassú mozgásán van a hangsúly, illetve a térben szinte lebegő könnyedséggel olykor elejtett, olykor libbenő kendő látványán.Oh Mija előadásai között lépett fel Kim Ji-sung és Lee Senmi, a két művésznő Geo Moon Go hangszeren játszik, mely gesztenye- és cseresznyefából készített, hatalmas, hathúros koreai citera, aminek pengetéséhez bambuszpálcát használnak. A két hölgy a színpadon térdelve adta elő mélabús, komoly dalát, melynek halkabb, ének kíséret nélküli dallamai az addig uralkodó csendnél nagyobb hallgatást követeltek a közönségtől.

Éles váltással következett Kim Myungja és Hong Cheon-ki, illetve még négy koreai művész előadása, a Samulnori, mely egy nagyon izgalmas, harsány és vidám előadás.

Tartalmaz zenét, akrobatikát, néptáncot és olyan szertartásokat, melyeket hagyományosan földműves falvakban tartottak, hogy megünnepeljék a bőséges termést. A művészek kék öltözéke, illetve a fejükön hordott fehér kendő kölcsönözte nekik az egységet, azonban mindegyikük más hangszeren játszott a hosszan előadott dalukban.Az előadás címe a koreai földművesek munka utáni táncos előadásának ritmusos zenéjére utal, melyek a természet hangjait utánozzák: a mennydörgés, a villámlás, a szél, az eső és a felhők hangját. A kezdeti lassabb ütemeket felváltották a gyors ritmusok, a szertartásos, kántáló kiáltások és ismétlődő dallamok alatt egy rítus részévé vált a közönség – ezeknek a dallamoknak és kántált mondatoknak a folyamatos ismétlése a végtelenségig is eltarthatott volna, a zenészek egy-egy hirtelen váltakozó dallamot tökéletesen illesztettek újra és újra egymáshoz.

Az utolsó dal egy szomorú népdal volt, melyet az est első csapata adott elő, az épület előterében (a közönség háta mögött) várakozó többi fellépő pedig egy idő után bekapcsolódott az éneklésbe, ami a hangulatot kedélyesebbé tette. Ez a belépés olyan megindítóra sikeredett, hogy a közönség óriási tapsa után ráadásként egy vidám koreai népdalt is előadtak közösen, majd a meghajlás után, a kijáratnál sorfalat állva köszönték meg a művészek, hogy megtiszteltük őket a jelenlétünkkel, és minden jót kívánva vettek tőlünk búcsút.