A sors fintorának is nevezhetnénk, hogy ennek az eredeti kiállításnak a címe Az idő arca volt. Már csak ezért is érdemes eltűnődni a most ismét látható tárlat kapcsán, hogy ennyi évtized után érettebbnek vagy éppen túlhaladottnak, netán avíttasnak minősül-e az egykori kétség kívül élvonalbeli alkotók friss műveit felvonultató válogatás.
Egyet lehet érteni a kiállítási kísérőszöveggel: ezek a képek éppen attól időtlenek, mert magára a munkára is több időt szántak és szánhattak az alkotók. Persze nem csak ettől erősek, frissek és elevenek ezek a fényképek. Ami közös bennük, hogy legyen szó magyarországi helyszínről vagy Ázsia messzi tájairól, színek és digitális utómunka nélkül is olyan minőségű fotók születtek, amelyek bármelyik ma készült képpel felveszik a versenyt, miközben gondolati mélységben, mögöttes tartalom terén a mai mezőny többségére is rávernek.
És ha már szóba került Magyarország: Jean Marquis 1954-ben hazánkban tett látogatása alatt készült fotóin vidéki helyszínek és átlagos emberek tűnnek fel. Idős parasztasszonyok táncolnak egymással, fiatal, népviseletbe öltözött lányok igyekeznek átkelni a földutat borító sártengeren, kezükben esernyőkkel. A kor politikai klímája is feltűnik egy-egy fotón: anyuka igazgatja egy virágot tartó kislány ünnepi ruháját a cserepes virágokkal szelídített Sztálin-mellszobor előterében.
Talán az egyik legjobb példa a közhelyes témák nem közhelyes megközelítésére Werner Bischof 1952 és 1954 között keletkezett fotónaplója. Bischof egzotikus tájakat keresett fel, de nem az olcsó meghökkentés vagy a minél szokatlanabb látvány érdekelte, hanem az ősi kultúrák mélyén rejtőző erő és nyugalom. Nem csoda, hogy ezzel a hozzáállással nem számított a szerkesztők kedvencének, a kései néző azonban hálás lehet ezekért az ihletett és elmélyült képekért. A láma mellett ballagó andoki asszonyok, a megrendítően hatalmas hegy árnyékában furulyázva sétáló fiú, sőt még a hajdúhadházi magyar kisfiú könnyes arcát megörökítő felvétel is valamiféle időtlen – és azóta jó eséllyel végképp elveszett – nyugalom hírnökei.
A kiállításról természetesen nem hiányozhat nagy hírű honfitársunk, Robert Capa sem. Tőle a francia Baszkföldön 1952-ben készült képek szerepelnek. A falusi ünnep pillanatait megörökítő fotókon átüt az életerő.
Erich Lessing Bécsi gyerekek címet viselő 1954-es sorozata sajátos perspektívát kínál a patinás császárvárosról, amit mintha megszállnának az önfeledten játszó kiskorúak. Az egykori birodalmi dicsőség végóráit élő brit főváros tűnik fel Inge Morath fotóin. Rókaprém kabátos úriasszonyok, a viktoriánus hangulatok utolsó foszlányai láthatók a képeken. Az egzotikus tájakat és főleg azok lakóit sajátos érzékenységgel megörökítő Marc Riboud munkásságából nemrég adott ízelítőt a Mai Manó Ház, jó ismét viszontlátni a képeit.
A nagy érdeklődésre való tekintettel meghosszabbították a Magnum Photos ügynökség kiállításait Budapesten: a Capa Központban szeptember 21-ig látható a Kontaktok, míg az Elsők című tárlat október 5-ig látható a Mai Manó Házban.
