Mesterségek Ünnepe: a külföldiek is imádják

Idén ötnapos volt a Mesterségek Ünnepe, amelyen ezúttal is minden nap tízezrek vettek részt a budai Várban.

Úgy tűnik, biztosított a népi iparművészet jövője, legalábbis a Mesterségek Ünnepe alatt kellően sokszínű volt a közönség, amely vevő a hagyományos tárgyalkotó eljárással készült, egyedi termékekre. Igaz, ezek ára a sokszorosa is lehet a tömegtermelésben előállított, silány kínai másuknak, azonban sokkal tartósabb, szebb, különlegesebb tárgyakat kapunk, és ezek valóban otthonunk, mindennapi életünk díszeivé válnak.

Népi iparművész ugyanis még mindig szerelemből lesz az ember, és egyre többen tudnak belőle megélni. A csipkeverés, a tojáspatkolás talán inkább hagyományőrző érdekesség, de az ékszerek, a hagyományos viseletek díszítéseiből, formavilágából építkező modern ruhák, a fából készült bútorok, használati eszközök, bőrös termékek, a kovácsmunkák, az egyedi kerámiák, a kézzel készült játékok egyre népszerűbbek.

A Mesterségek Ünnepe hiánypótló vállalkozás, mert kisebb-nagyobb vásárokba év közben is rendszeresen belefuthatunk, de ennyire sokszínű, valóban értékteremtő kézművesportékákat ritkán látunk egyszerre. A rendezvénysorozat valóban elsősorban ünnep, és csak másodsorban vásár. A többség vesz valamit, de leginkább nézelődni jön: számos mesterségbemutató színesíti a kínálatot. Aki kérdez, válaszokat is kap, megtudhatjuk, hogyan szövik a drótot, hogyan kalapálják a forró vasat, milyen mozdulatok alakítják a korongon az agyagot, milyen technikával készül a csipke, de még azt is ki lehet próbálni, hogyan süthetünk házilag kürtőskalácsot.

Ez a személyesség az, amely segíti a kézműves és a vásárló közötti kapcsolatot: aki egyszer belelátott abba, mennyi munka is van egy-egy tárggyal, sokkal jobban megbecsüli, és talán egy kicsit beavatottnak is érzi magát, aminek következtében tudatosan keresni fogja később is a megismert technikával készült termékeket. A névjegykártya- és telefonszám-cserék gyakoriak, sokan rendelnek is egyedi igényeik szerint. Bár a nagyobb termékek – bölcsők, ágyak, szekrények, szobrok, étkezőgarnitúrák – általában nem itt találnak gazdára, egyfajta kiállításjelleget is kölcsönöznek a vásárnak.

Minden esztendőben egy-egy országot kiemelt vendégként hívnak meg a találkozóra, idén Törökország érkezett különleges selymekkel, kézi szőttesekkel, bőrcipőkkel, üvegékszerekkel, ráadásul egy külön sátorban a hagyományos és világhírű török könyvkészítés egyes fázisait is bemutatták.

Kedd délután látogattam ki a kézműves seregszemlére, ekkor az előző évekhez képest kevesebben voltak a Várban, de így legalább alkalom nyílt nézelődni, kérdezni, volt ugyanis olyan év, amikor egyszerűen csak sodródtam az átláthatatlanul hömpölygő tömeggel. Ez nyilván abból fakadt, hogy most nem volt többnapos munkaszünet, és az öt nap is egészségesebben osztotta el az érdeklődők tömkelegét. A népi iparművészeti termékek segítették a hagyományos kézműves ételek terjedését is, a kettő mondhatni együtt jár kéz a kézben. A Mesterségek Ünnepének nagy csábereje például a zalai dödölle, a kemencés kenyérlángos, vagy a házi rétes.

Talán apróság, de azért pozitívum: most először tapasztaltam, hogy igyekeztek úgy elrendezni az árusokat, hogy azok sátrai ne zavarják a budai Várból nyíló csodálatos panorámát, ezzel pedig még méltóbbá és festőibbé vált a találkozó természetes díszlete. Ez pedig azért is fontos, mert a Mesterségek Ünnepének rengeteg a külföldi látogatója, sokan kifejezetten és célirányosan emiatt érkeznek augusztus 20. környékén Budapestre. Magyarország tehát jó úton halad, hogy a népi iparművészetet mint valós büszkeségét sikeresen használja fel a kulturális turizmus fellendítésében.