Nagy Koppány Zsolt: Az olvasónak legyen választása

Az író legutóbbi regénye szörnyű utópia az öregedő társadalomról, amelyet két szatirikus történettel old fel.

– Kevés író foglalkozik ilyen konkrétan a saját civil foglalkozásával. Miért gondolta, hogy érdemes a hivatali és az angoltanári élményeihez nyúlni?
– Regényeknél nem árt, ha egy mindenki által ellenőrizhető, ismert világból indulunk ki. A hivatalról és a nyelvtanulásról minden olvasónak lehet és van élménye. De azért törekszem az egyensúlyra: a Nagyapám tudott repülni című novelláskötetemben például igen kevés novella kapcsolódik konkrét élményhez, és az új regénynek a harmadik, befejező része is teljesen fiktív. Az első kettőnek valóban van reális kiindulási alapja, de egyikük sem kulcsregény: nincsenek benne felismerhető személyek, vannak viszont felismerhető típusok.

– A regény harmadik része tragikus utópia; elöregszik a társadalom, és erre az a válasz, hogy a feleslegessé vált idős emberek tömegeit kivégzik. Nyomasztják a hosszú távú társadalmi problémák?
– Nem gondolom, hogy a kortársaimnál erősebben nyomasztana az öregedés vagy az öregkori nélkülözés gondolata. Persze rendre előjönnek ezek a kérdések, de jobbára csak száraz elemzések vagy kávéházi sóhajtozások formájában. Teljes súlyában, úgy tűnik, senki nem méri föl a problémát. A könyvben rettenetes válasz születik az elöregedő társadalom kérdésére, amely – remélem – az irodalom területén marad.

– Ez a tragikus hangvétel az eddigi munkáira kevésbé jellemző. Nehéz volt humor nélkül írni?
– Igen. Általában is nehéz volt megtalálni a formát, amelyben ez a történet hitelesen tud megszólalni. Két előző változatától voltam kénytelen megválni; vagy a nyelvezet, vagy a történetvezetés, vagy a korábban lelkesen kultivált szerzői kiszólások rontották el őket. Úgy éreztem, a történethez az illik, ha szerzőként háttérbe húzódom. A Nem kell vala megvénülnöd 2.0 elég nagy változást jelent, korábbi könyveimet ugyanis a mostaninál erőteljesebben jellemezte az irodalmi hagyománnyal való bíbelődés. Csodás időszak volt, és ha a szívemnek van legalább két csücske, az egyiken – szelíd csillagok gyűrűjében – biztos ez a kis semmi ül egy ágon és hangtalan vacog. De előző regényem, az Amelyben Ekler Ágostra emlékezünk megírása után rájöttem, hogy ezzel voltaképpen körbejárok: nem mutat előre vagy ki belőle túl sok minden. Ezért most olyan könyvet akartam írni, amelyben a szövegirodalmi játék a történetmondás alá rendelődik.

– A harmadik résznek már a prológusa is a tragikus véget vetíti előre: a rejtőzködő főszereplőkre rátalálnak, és meggyilkolják őket. Miért került a történet vége a könyv elejére?
– Szerettem volna meghagyni a nyitott befejezésben rejlő lehetőségeket. Az olvasó egyaránt elképzelheti, hogy a nyugdíjas, és így halálra ítélt hősök kitörnek ebből a körből, és valami csoda folytán boldogan élnek – míg vékonyka megtakarításuk el nem fogy –, de azt is, hogy a városszéli mosodáig sem jutnak el, ahol meghúzódhatnának. A helyén ábrázolt tragikus végkifejlet szűkítette volna az értelmezési tartományt, kevesebb lehetőséget adott volna az olvasónak.

– Sokat törődik az olvasókkal.
– Azért írunk, hogy az olvasó szeresse. Mivel én is olvasó ember vagyok, tudni vélem, mit vár valaki egy regénytől, és amennyire lehet, igyekszem ezt figyelembe venni. Befogadói szemmel is el szoktam olvasni a kézirataimat – mint mindenki, gondolom. Amikor elkészültem ezzel az utópisztikus résszel, eléggé megleptem magam magam; elborzasztott a megvalósult rémálom, és azt gondoltam, jó lenne enyhíteni kicsit a majdani olvasó, az olvasó majdani sokkján. Ezért – feszültségoldónak – írtam a harmadik rész elé a két könnyedebb, humorosabb regényt. Az Amelyben Ekler Ágostra emlékezünk, a Nagyapám tudott repülni és a Jozefát úr, avagy a regénykedés is hasonlóan kétosztatú könyvek voltak, legalább két alternatíva közül választhatott az olvasó.

– Az első két részben egy angoltanár és egy hivatalnok mesél a mindennapjairól. A regény alapján nagyon reménytelennek tűnik egy hivatalnok élete. Civilben is így látja?
– A hivatal egyáltalán nem volt az én világom – ezért is „kértem a felmentésemet” –, és bár az angoltanárság is lassan elvérzik számtalan kapott sebe miatt, kevésbé testidegen számomra, mint a hivatalnoki lét. A regényben a hivatali világ visszásságai jelennek meg, elvégre szatíráról van szó; szatirikus regény pedig nem tud a normalitásból, működő mechanizmusokból táplálkozni. A kísérőjelenségeket felnagyítottam, a téma humoros oldalát kerestem, az ijesztő, aggasztó vagy szomorú jelenségeket pedig szintén megpróbáltam humorrá párolni.