Debrecenben az ország második városához méltóan gazdag és sokrétű a kulturális élet. A múlt hét végén két nagy rendezvény is kínálta magát az érdeklődőknek: az egyetemi érdekeltségű Campus Fesztivál és a város által szervezett Debreceni Jazznapok. A helyszíneket mindössze pár száz méter választja el egymástól, ami a hangtechnika mai fejlettségét tekintve elenyésző távolság. A párbajban a hangzási feltételeket és a látogatottságot illetően a dzsessz húzta a rövidebbet.
Az évtizedekkel ezelőtt emlékezetes dzsesszkoncerteknek is helyet adó, impozáns betonteknővé alakított Nagyerdei Szabadtéri Színpad amerikai sztárvendége, Joe Lovano tenorszaxofonos épp harminc éve lépett az akkori deszkákra, amelyek körül emlékezete szerint több volt a zöld. A különbség nem zavarta abban, hogy a külső hatásokat leszámítva a kitűnő akusztikájú, ezer fő befogadására alkalmas térben felvillanyozó produkcióval emelje magasba a nagy múltú fesztivál hanyatló zászlaját. A Budapest Jazz Orchestra (BJO) szólistájaként és az előadott számok többségének szerzőjeként olyan produkcióval rukkolt elő, amely évekig tarthatja a lelket a megcsappant közönségben.
A dzsessz vezető szaxofonosai közé tartozó muzsikus folytonosan új utakat és hangzásokat kereső, impulzív személyiség. Dinamikailag árnyalt, a szólókat előtérbe állító hangszerelései, virtuóz rögtönzései megmutatták, milyen a dzsessz, ha erős egyéniség kezébe kerül az irányítás. Figyelméből arra is futotta, hogy korábban Magyarországon vásárolt tárogatójával egy új kompozíciót szólaltasson meg (lásd nyitóképünkön). A koncerten Lovano méltó partnere volt a csiszolt hangzású BJO, elsődlegesen is annak ritmusszekciója.
(Szomorú kötelességünk megemlékezni a fényes tehetségű Mohay András dobosról, aki útban hazafelé lett közlekedési baleset áldozata. Halála a magyar dzsesszélet súlyos vesztesége.)
A BJO kiválóan oldotta meg az este másik, ha lehet, még bonyolultabb feladatát is. Zakar Zoltán Debrecenben élő szerző/hangszerelő Az erdő titkai című, ősbemutatóként elhangzó héttételes szvitje a gondolatok, hangulatok és zenei karakterek olyan tárházát vonultatta fel, amelynek megfogalmazására kevesen képesek a magyar dzsesszéletben. A BJO tagjai nem csak precíz összjátékkal, de remek szólóikkal is hozzájárultak a polifonikus hangszerelések magas színvonalú megszólaltatásához. (Sajnálatos, hogy akusztikus zongora hiányában minden billentyűs elektromos hangszeren volt kénytelen játszani.)
A kétnaposra szűkült fesztivál big band parádéját másnap különböző stílusú formációk követték. A Maloschik Róbert művészeti tanácsadó kezdeményezésére fiatal dzsesszmuzsikusokból alakult Syrius Legacy a legendás dzsesszrock csapat annak idején forradalmian új hangzású szerzeményeit keltette életre az eredetihez hű, a dzsesszimprovizációk irányába elmozduló előadásban, elnyerve a jelen lévő egykori tag, Ráduly Mihály tetszését is. Újabb bizonyítéka ez annak, hogy a magyar dzsessz (rock) kultikus alkotásai tovább élnek/élhetnek a mai (muzsikus) nemzedékek tudatában.
A fesztiválon régi-új összetételben fellépő Debreceni Jazzegyüttes repertoárját megújítva, Miles Davis, Herbie Hancock, Cannonball Adderly 1950-es, 60-as évekbeli, népszerűvé vált szerzeményeinek lendületes előadásával fejelte meg korábbi produkcióit. A fesztivált a Debrecen Dixieland Jazz Band remek szólókkal tűzdelt, jó hangulatú műsora zárta.Az emlékezetes pillanatok ellenére sokakban erősödött meg az érzés: jelenlegi formájában végpontjához érkezett a Debreceni Jazznapok. Költségvetése az utóbbi években minimálisra csökkent, holott a 70-es, 80-as években e rendezvény tette leginkább ismertté a város nevét az országhatárokon túl is. A kör bezárulni látszik: kellő források hiányában nincs mód neves külföldi muzsikusok meghívására, vonzó program nélkül pedig távol marad a közönség.
Tessék-lássék megoldásoknak nincs értelme: ideje dönteni, hogy Debrecen milyen jövőt szán nagy múltú rendezvényének.
(43. Debreceni Jazznapok, július 26–27.)
