Negyven év rock and roll drog és orgiák nélkül

Budapesten koncertezik a legendás fuvolista-énekes-dalszerző, Ian Anderson és zenekara, a Jethro Tull.

Ian Anderson a hatvanas évek közepén alapította meg első zenekarát. Az iskolai barátokból álló társaság The Blades néven játszotta az akkor divatos amerikai bluesszámokat. Anderson azonban valami mást, jellegzetes brit zenét keresett, a kelta hangzás és kultúra felé fordult. Jethro Tull nevű zenekarával azóta is ezt az utat járja. Méghozzá meglehetősen sikeresen, amit egyebek mellett több mint hatvanmillió eladott lemez is igazol.

1967-ben jelent meg a rock történetének két meghatározó albuma: a Beatles Sgt. Pepper's Lonely Hearts Club Band, és a Pink Floyd Piper at the Gates of Dawn című lemeze. Akkoriban Ian Anderson egy lutoni mozi vécéjét takarította, hogy ki tudja fizetni a lakbérét, esténként pedig bluest játszott kis klubokban. Ez a két lemez azonban az ő életét is megváltoztatta. „A zenei világuknál jobban, valódi relevációként hatott rám, hogy bebizonyították: az amerikain kívül létezik egy brit út is, olyan rockzene, ami a saját kulturális és zenei hagyományainkra épül. Akkor határoztam el, hogy nem akarok többé átlagos blueszenekart, inkább megkeresem a saját zenei világom” – mesélt a kezdetekről.

A Jethro Tull 1972-ben robbant be a világ zenei élvonalába az azóta legendássá vált Thick as the Brick albummal.  A lemez egy kitalált fiatalember, egy bizonyos Gerald Bostock verseire épül. A szövegeket természetesen Ian Anderson írta, de sokan azt hitték, a költő valódi személy. Legújabb, Homo Erraticus Britannicus című lemezén Bostock újra visszatér. „Bostocknak joga van az ilyen trükkökhöz, mivel ő az én alteregóm. Legújabb lemezünkön a viktoriánus Britanniához nyúlt. Ő olyan alteregó, aki valójában nem is hasonlít hozzám. Na jó, egy kicsit – nevetett a mester. – Mindig is szerettem olyan karaktereket létrehozni, akiknek saját világszemléletük van. Képviselnek valamit, amit én, akár egy színész, a színpadra vihetek” – magyarázta.A lemez címében szereplő kifejezés –  homo erraticus –  vándorló embert jelent. Arra a kérdésre,  milyen tartalmat hordoz ez a cím, részletes választ adott a szerző: „A vándorló ember olyasvalaki, aki nem jelöl ki meghatározott úti célokat, jön-megy, keresi a helyét.  Az emberiség egy része mindig is opportunista volt: arra vonult, amerre a dolgokat jobbnak látta. Sokan váltanak országot, földrészt, költöznek Amerikába, Ausztráliába, Kanadába, Ázsiába, vagy bárhová, ahol szerintük érdekesebb, könnyebb élet vár rájuk. Londonban is azért van annyi ázsiai, orosz és kelet-európai, mert itt több pénzt lehet keresni. Vándorló fajta vagyunk, oda megyünk, ahol ígéretesebbnek tűnnek a lehetőségek. Ez nem mai történet, a klímaváltozás viszont drasztikusan felgyorsítja a migrációs folyamatokat. Nagy létszámú embercsoportoknak kell elhagyniuk szülőföldjüket, ha ott a természeti változások miatt nem lesz elég víz és ennivaló. A következő évtizedben drámai módon felgyorsul a népek vándorlása a Földön. A »vándorló ember« fogalma tehát valójában az egész emberi fajt írja le – fejtette ki Ian Anderson, majd hozzátette: – Természetesen magam is vándor vagyok. Elég, ha azt nézzük, mennyit járom a világot a koncertjeimmel.”

A világjáró zenész szerencsére Budapesten is gyakori vendég. Olyannyira, hogy egyik száma is városunk címét viseli. Amikor erről kérdeztem, elnevette magát: „Az a szám egy nagyon régi budapesti élményem hatására született meg, de nem a városról szól. A zenekarok körül forgolódó lányok ihlették – avatta be olvasóinkat a híres dal keletkezésének kulisszatitkaiba. – Rockzenészekkel gyakran megesik, hogy ismeretlen fiatal hölgyek érdeklődnek irántuk. Ennek bizony erős szexuális töltete is van, de a morál és az etika azt tanítják: epekedj csak, de ne érj hozzám! Erről szól a dal. Tiszteld magad és ne engedj minden vágyadnak. Vannak olyan fiatal lányok, akiknek a gondolkodása nem nevezhető szofisztikáltnak, vagy egyszerűen kevés élettapasztalattal rendelkeznek. Számukra fontos a dal üzenete: van, amikor nemet kell mondani.”– Ezek szerint soha nem tartozott azok közé a rock and roll csillagok közé, aki élt a zenekarok körül nyüzsgő készséges lányok, a grouppie-k ajánlataival? – kérdeztem a zenészt, ha már ilyen pikáns témával állt elő.

– Nem igazán – válaszolta, majd kifejtette, hogy miért nem: – A gruppie-jelenség inkább Amerikára volt jellemző. Persze az olyan bandák, mint a Led Zeppelin, nálunk sem úszták meg. Mi nem használtunk drogokat és sosem voltak ilyenfajta rajongóink. Nem engedtük be őket. Amúgy, ha jól belegondolok, nem tudom, ki a valódi áldozat az ilyen helyzetekben: a lányok, vagy a zenészek? A grouppie-k közül néhányan valódi hírességgé váltak azáltal, hogy sztárok „skalpjait" lengették.

– A világ talán leghíresebb groupie-ját úgy hívták, hogy Cynthia Plaster Claster – folytatta a sztár. – Tíz évvel ezelőtt ismerkedtem meg vele, egy amerikai turnénk során. Eljött a koncertünkre, utána beszélgettünk egy kicsit. Azon törte a fejét, hogy ő, aki fénykorában szinte minden számottevő rock and roll bandát becserkészett, hogy kerülhette el a Jethro Tullt. Sosem engedünk be idegeneket a színpad mögé, magyaráztam neki. Erre azt felelte: még most sincs késő. Mire a feleségem azonnal rávágta: de bizony, hogy az van!

Ian Anderson öreg legénynek titulálja magát saját honlapján. Csakhogy a valódi öreg legények már inkább pihengetnek, míg ő világkörüli turnékon vesz részt. Idén jelent meg legújabb lemeze, dalokat ír, legendásan jó szövegeket szerez, zenét komponál. Mindamellett részvénytársasági elnök, aki egy sor jól prosperáló üzleti vállalkozást irányít. Arra is kíváncsi voltam, honnan nyeri az energiát ehhez a tempóhoz hatvanhat évesen.

– Nincs ebben semmi különös, ezt csináltam egész életemben – válaszolta a muzsikus. – Tizenkilenc éves korom óta hivatásos zenész vagyok, szerencsére ma is ez a dolgom. Ha történetesen a British Airways pilótája lennék, már rég nyugdíjba kellett volna vonulnom. Szerencsésen választottam meg a munkámat: sosem leszek nyugdíjas. Megtehetném persze, hogy kevesebb koncertet adok, nem készítek új lemezeket, élvezem a nyugalmat és a szabad időt. Ennél azonban sokkal fontosabb nekem, hogy kihívásokat találjak, olyan feladatokat tűzzek ki magam elé, amik érdekesek, embert próbálóak. Egész jó kondiban vagyok, ami a testemet illeti, az agyam pedig talán még sosem működött ilyen hatásfokon. Miért ne dolgozzam?Mivel munkájának részeként augusztus végén Magyarországon játszik, megkérdeztem, mire számíthatunk a budapesti koncerten. Kiderült, hogy hosszú műsor lesz. Általában fél nyolckor kezdik és negyed tizenegy körül teszik le a hangszereket, mondta el a zenész. Először a Homo Erraticus anyagát adják elő, sok színpadi és videóelemmel „dúsítva”. A szünet utáni második, valamivel hosszabb részben pedig a Jethro Tull több mint negyvenéves pályafutásának legjobb dalait játsszák el. „Vannak köztük számok, amikről tudjuk, hogy a rajongók hallani akarják őket, és olyan dalok is, melyeket mi nem szeretnénk, ha feledésbe mennének” – mondta búcsúzóul Ian Anderson.