A szertartásjáték egy-egy magyar király koronázásának újrajátszása a Nemzeti Emlékhelyen felépített szabadtéri színpadon, ahol egykor a Nagyboldogasszony-bazilika állt és az Árpád-házi királyokat koronázták. A Koronázási Ünnepi Játékok is azt célozza, hogy a nagy királyok elevenebben éljenek a köztudatban.
A szertartásjátékon az eredeti forgatókönyv szerint zajlik a koronázás, annak minden szereplőjével, az előadás más részeiben pedig táncos és prózai jelenetekben, a történelmi források alapján bomlik ki egy-egy király élete és kora. A főszerepekben színészek és énekesek lépnek fel. (Idén a szertartásmester Mihályi Győző, a koronázó érsek Blaskó Péter, a Napba öltözött asszony Benedekffy Katalin, a népénekes Vakler Anna, Szent László Makranczi Zalán, a koronázó püspökök Kricsár Kamill és Dobos Imre voltak.) A rendező Szikora János, a székesfehérvári Vörösmarty Színház igazgatója, az esemény ötletgazdája. Tavaly ő állította színpadra a Szent István koronázásáról szóló szertartásjátékot is.
Szent László életéről jóval többet tudunk, mint Istvánéról, és elődeit is meg lehetett jeleníteni, így az idei szertartásjáték alapanyagában sokkal több volt a konkrét, jól dramatizálható történés. A László uralkodását megelőző hatalmi harcokkal szép ellentétet képeznek a személyéhez kapcsolódó legendák, amelyeket fehérbe öltözött kisgyerekek idéznek meg egy ősz tanítómester irányításával. A koronázás aktusa a politika és a szakralitás találkozási pontja.
A mítosz és a valóság együtt léteznek ebben az előadásban, ami nem könnyítette meg a színre vivők dolgát: az újraalkotott koronázási szertartás állandó elemein kívül figyelembe kellett venni a legenda- és zenei kincset, a trónutódlás kérdését Szent Istvántól kezdve, László viszonyulását az elődökhöz, az uralkodáshoz és mindemellett még azt is, hogy Lászlóról, az emberről is lehet valami elképzelése a ma emberének.
László személyisége nincs jobban kiemelve az előadásból, mint az előbb felsoroltak bármelyike, de érződik, élőbb figura, mint tavaly Szent István, akinek valódi személyiségét adatok híján kevésbé lehet feltérképezni. Lászlót a legendákban ábrázolt, idealizált képén kívül leginkább a testvérháború miatti kétségbeesése jellemzi és irgalma: nem öli meg, hanem szabadon bocsátja legyőzött ellenségét, Salamont. Megtudjuk azt is, hogy a koronázás alatt szomorúság van a lelkében. Ehhez a viszonylag kevés információhoz sokat hozzátesz a Lászlót alakító Makranczi Zalán. Már csak a jelenléte, karaktere miatt is jó választás volt a színész; az ő révén mégiscsak kialakul bennünk egy érzékeny, az uralkodás erkölcsi problémáira fogékony király képe.
