A Sziget, mint egy zárt rendszer, saját belső órája szerint működik. Az idő múlására különféle jelekből következtethetünk: egyre ziláltabb sátrak, táskák a szemek alatt, a takarítók minden igyekezete ellenére is növekvő szemét.
Ám a legbiztosabb jele, hogy már jócskán benne járunk a fesztiválban, az a mankós, fáslizott bokájú emberek elszaporodása szerte a szigeten. Sötétben, ingoványos terepen még józanul is nehéz balesetmentesen ugrálni, kapatosan szinte lehetetlen, nem csoda, ha az ötödik nap alkonyán már több százan közlekednek kisebb-nagyobb kötéssel, esetleg mankóra támaszkodva. De persze ahogy más nehezítő tényezők, egy kisebb sérülés sem ronthatja el a szigetlakók jókedvét.
Apróság, nem számít – mondta mosolyogva egy szlovén lány, mikor az iránt érdeklődtem, nem veszélyes-e így a tömegben elvegyülnie.
Sajnos, volt a napokban olyan esemény is, amelyet már nem lehet apróságként elintézni. Csütörtök este – vagyis azon a napon, mikor a fesztivál elérte a 85 ezres maximális látogatószámot – a nagyszínpados koncert végeztével szétszéledő hatalmas tömeg jó része az A38 sátra felé vette az irányt, amely már alapból is kis híján teljesen megtelt, az érkezőknek nem maradt hely, erről azonban láthatóan nem vettek tudomást. Sokan ekkor búcsút intettek aznap a Szigetnek, még többen ellenben mindenáron be akartak jutni a belga Stromae koncertjére.
Mint utóbb kiderült, a zenésznek a szervezők korábban felajánlották, hogy a meredeken felfelé ívelő népszerűsége miatt lépjen fel a Nagyszínpadon, ám ő ezt visszautasította, így játszott a mindössze 10 ezres sátorban, annak ellenére, hogy sejthető volt, nagyon sokan csak miatta vettek jegyet aznapra, és ha már megvették, megnézik, ha törik, ha szakad.
A bejárathoz érkezők hátulról elkezdték összepréselni a sátorban rekedt közönséget, menekülőút híján hamar pánik alakult ki. Mindenki sikítozott, kiabált – mesélték másnap fesztiválozók. Többen megemlítették, hogy a biztonsági emberek nem sokat tettek a helyzet megoldásáért egészen addig, míg – jól érzékelhetően – parancsba nem kapták az evakuálást. Végül sikerült elkerülni az igazi tömegpánikot, és a hírek szerint több tucat könnyű sérülésnél nagyobb baj nem történt. Az eset azonban így is komoly tanulságokkal szolgál.
Pénteken ilyen problémával nem kellett megküzdenie a szervezőknek, a biztonsági emberek is fellélegezhettek: metálzene a Nagyszínpadon, ergo nem lesz újabb telt ház. A tendencia egyértelmű, az elektronika mágnesként vonzza a népet, a keményebb zenék pedig kiszorulnak a mainstreamből. Ez nem értékítélet, puszta tény. A Sziget arculatát éppen ez, a sokszínűség és az elfogadás alakítja ki.
Azért a pénteki fő fellépő, a Korn is megtöltötte a színpad előtti teret. A kilencvenes évek nu metál mozgalmának ősatyjai nem is okoztak csalódást. Bár erős fényben elsőre úgy nézett ki, mintha egy öregek otthonából meglépett metálszekció állna a színpadon, a 21 éve alakult zenekar hamar rácáfolt a látványra. Ugráltak, rohangáltak, volt bokáig hajolós headbangelés, az énekes, Jonathan Davis pedig még egészen sajátos tánckultúráját is bemutatta.
Felváltva játszották a régi, mélyre hangolt gitárokkal zúzó, éneklős, üvöltős dalokat az újabb, slágeresebb témákkal, a ráadásban pedig még az Another Brick in the Wall három része, és a szintén a The Wall című Pink Floyd-lemezről származó Goodbye Cruel World is felcsendült.
Akárhogy küzdöttek azonban, mégsem a Korn vitte el a pálmát ezen a napon. A hatalmas termetű amerikai énekes, CeeLo Green késő délutáni koncertje olyan energikusan indult, hogy azt hihettük, ez lesz a fesztivál legnagyobb show-ja. A közepére aztán lassan, de biztosan leült a dolog, ám a végét – elsősorban a nagy slágereknek, főként a Crazynek köszönhetően – megint megnyomta a Gnarls Barkley duó tagjaként ismertté vált énekes és kőkemény metálosoknak öltözött (majdnem teljesen) női együttese.
A Manic Street Preachers életműve – szégyenszemre – nekem teljesen kimaradt. Most láttam először élőben őket, és most először hallgattam végig egynél több számukat, véleményem így egy laikusé: nagyon nagy koncertet adtak. Egyszerű volt, sallangmentes, de mégis megjelent benne a rock eltéveszthetetlen monumentalitása és pátosza. Egyszerre tűnt szívhez szólónak, intimnek, bensőségesnek és igazi fesztiválmuzsikának.
De még így sem ők a pénteki nap nyertesei, és még csak nem is az A38 sátorban fellépő Kelis, vagy a Klaxons, esetleg a Világfaluban zenélő Besh O Drom. A legnagyobb show-t vita nélkül a Magyar Állami Operaház művészei csinálták a Fidelio Kultúrzóna összművészeti színpadán. A zsúfolásig megtelt sátor közönsége tombolva fogadta az énekesek és az operaház kamarazenekarának műsorát.
Már tavaly is hatalmas népszerűségnek örvendett az opera a Szigeten, idén azonban minden várakozást felülmúlt a komoly műfaj szereplése. Kell ehhez persze a könnyed közegben is világszínvonalú teljesítmény, a formabontó látványvilág és a közönségre szabott műsor. Wagner Ring-ciklusát valószínűleg nem ülnék végig, a könnyedebb darabok, az „operaslágerek” azonban hatalmasat szólnak esténként az összművészeti sátorban.
Pénteken sem volt másként. Az utolsó mozdulatig és hangig profi produkció tökéletesen eltalálta a befogadók igényeit, remek volt minden ízében. A Carmentől Az ötödik elem című film operabetétén (Donizetti Lammermoori Luciájából az Il dolce suono című ária átirata) át az Always look on the bright side of life-ig minden célba talált. És mindezt kétnyelvű kommentárok kíséretében, így folyamatosan tisztában lehettünk vele, mi az, ami szól, és mit érdemes tudnunk róla.
A hatás nem maradt el. A zömében külföldiekből álló közönség őrjöngött, fütyült, énekelt, felállva tapsolt, ne feledjük: mindezt egy könnyűzenei fesztiválon. Valószínűleg sokáig nem felejtik el az élményt.
Kell ennél jobb országimázs?
