Péntek kora délutántól vehették birtokba a Hajógyári-szigetet a bérletesek, ám az első programok csak hétfőn kezdődtek a fesztiválon. Persze, a hagyományokhoz hűen, ez még csak a -1. nap volt, összesen két színpaddal és akklimatizálódó közönséggel. Délután a legnagyobb tömegek nem is a Nagyszínpad előtt, hanem a fizetőkártya-feltöltő pontoknál és a dohányboltok környékén gyűltek össze.
A hosszú sorok jelezték, még mindenkinek bele kell rázódnia a szigetes létmódba. Bár a sorban állást idén akár programba is iktathatják, hiszen a szervezők rekordszámú látogatóra számítanak, napi 90-100 ezer ember is megfordulhat a szigeten. A megnövekedett érdeklődés komoly infrastrukturális fejlesztést eredményezett: több vizesblokk, kiterjedtebb közvilágítás, nagyobb kempingek várják a közönséget. Minden egy kicsit nagyobb, fényesebb, tágasabb lett, mint korábban. A sokszínűség pedig már-már befogadhatatlan.
A Sziget már jó ideje nem csak a zenei programokról szól, a színpadokon túl számtalan helyszínen szórakozhat, aki a sztárokon kívül másra is kíváncsi, idén azonban a kiegészítő látványosságok is új szintre léptek. Mintha e téren is rekordra hajtanának a szervezők: a művészeti zónától a múzeumi negyeden át az utcaszínházig és a cirkuszi sátorig, a strandtól a tábortűzhelyszínen és a sportpályákon át a vurstliig és a romkocsmanegyedig van itt minden, mint a búcsúban.
Vagy nagyon józannak, vagy tökéletesen részegnek kell lenni ahhoz, hogy az ember kiismerje magát ebben a forgatagban. A nagy többség persze az utóbbira szavaz, igaz, ebből a nyitónapon még nem sok minden látszott. A fesztivál vége felé az ember a toxikus állapot szürreális megjelenési formáiba ütközhet, a hétfő azonban még a decens fiatalok bemelegítő napja volt.
De térjünk vissza a forgataghoz, ahol a népsűrűség már-már indiai méreteket ölt. Mindehhez jön még a por (vagy sár), a kellemetlen szagok, a tűző nap (vagy szakadó eső), és a folyamatos zaj. Józan ésszel fel nem fogható, mi a jó ebben, és mégis. A Sziget nem véletlenül vált az egyik legnépszerűbb európai fesztivállá: van benne valami, ami miatt a zavaró tényezők jelentéktelenné válnak.
Ahogy Gerendai Károly főszervező fogalmazott a vele készített interjúban: az ember a hídon végigsétálva maga mögött hagyja a külvilágot, a fesztivál területén a valóság más szabályai érvényesek. Amire sokan rosszmájúan megjegyezhetnék, elsősorban az árszabásban jelennek meg a valóság feletti szempontok, de ennél azért többről van szó. A teljes szabadság illúziója határozza meg a Sziget mindennapjait, és erre az illúzióra lehet építeni. Az idő kicsit lelassul, a tér pedig kitágul: menekülés a valóság elől, tudatmódosítók nélkül is, hát még azokkal.
De hangulat ide, képzőművészeti installációk oda, egy zenei fesztivált mégiscsak a fellépők határoznak meg igazán. Az első (vagy mínusz első) napon két színpadon ment a műsor. A Petőfi rádió és a Volt Fesztivál közös helyszínén fel- és leszállóágban lévő magyar zenekarok muzsikáltak, a főműsor a Nagyszínpadon zajlott. Itt elsőként a Nagy-Szín-Pad elnevezésű „tehetségmutató” verseny helyezettje, a fesztivál himnuszának szerzője, az Ivan & The Parazol lépett színpadra.
Lendületes rock and rolljukra a tűző nap ellenére több ezres tömeg verődött össze a színpad előtt. A Rolling Stones-jelenséget fiatalos lendülettel feltöltő zenekar láthatóan a külföldi közönség szimpátiáját is elnyerte.
Négytől aztán kezdetét vette az orosz megszállás, persze szigorúan nyílt lapokkal, nem humanitárius alapon. A Leningrad nevű legendás orosz együttes már szinte hazajár a Szigetre, de akárhányszor jönnek is, sosem kell csalódnunk bennük. A pofonegyszerű alapokra épített, fúvós szekcióval, dobokkal, billentyűssel megtámogatott punk zenéjük igazi fesztiválmuzsika. Nem lehet nem élvezni a túlmozgásos alkoholistáknak látszó zenészek műsorát. A hazájukban a trágár szövegek miatt sokszor cenzúrázott banda koncertje ráadásul a szomorú aktualitások miatt többletjelentést is kapott.
Didaktikusságában is szép volt, ahogy a tömegben egymás mellett lengtek az orosz és ukrán zászlók a koncert alatt.
Talán a Leningrad pörgős műsora volt az oka, hogy az őket követő elszállós gitár-popban utazó The 1975 nevű banda fellépése szinte észrevétlen maradt. A közönség álldogált ugyan a napon, de talán ők maguk sem értették, miért is maradtak a színpad előtt.
Fél nyolc után néhány perccel a magyar rock állócsillaga, a 25 éves jubileumát ünneplő Tankcsapda lépett a színpadra. A meglepően szerény számú közönségnek előadott múltidéző műsorukban olyan klasszikusok csendültek fel, mint a Félre a tréfát, a Gyűrd össze a lepedőt!, vagy a Magzat a méhben.
Keményre vették a figurát, zúztak mint egy metálzenekar, ettől azonban szinte teljesen egyformára súlyosodtak a dalok, monotonná téve a produkciót, de ez rajtam kívül láthatóan keveseket zavart.
Az estet az egykor világhírű Blink-182 zárta. Az öreg punkzenekarok önmagukban anakronisztikusak, különösen, ha az egyetlen divathullámot meglovagolt karrierjüket idézik fel. A kaliforniai banda ennek ellenére remekül helytállt. Vidám, slágeres zenéjük sikeresen repítette vissza a közönséget a kilencvenes évek napfényes punk-rock őrületébe.
