– Darius Kopp utazásai és a naplók önmagukban, folytatólagos történetként is értelmezhetők, de közben egymásra is épülnek. Összevissza is olvashatjuk ezt a könyvet?
– Őszintén szólva én is összevissza olvasom. Számozva vannak a fejezetek, ami jelzi, hogy egymásra épülnek a szövegek. De végül kiderült, hogy nem tragédia az sem, ha a harmadik után az ötödiket kezdjük el. Lényegében ugyanaz a könyv marad. Nem olyan komplikált a dolog, hogy kétségbe kelljen esni.
– A formai kísérletezés motiválta, vagy a történet hozta magával ezt a formát?
– Először azt hittem, csak elmesélem Darius Kopp utazását. De rájöttem, hogy úgy nem lesz jó. Az első részben azon volt a hangsúly, hogy látja, illetve inkább hogy nem látja a feleségét. Együtt élnek, de Flora valahogy mindig Darius látóterén kívül van; Kopp állítja, hogy ő élete szerelme, de valójában fogalma sincs, hogy mi van vele. Flora háttérbe szorult. Feminista lelkem azért tudta ezt elviselni, mert tudtam, hogy a következő kötetben előtérbe kerül. Később jött a felismerés, hogy ehhez muszáj saját hangot adnom Florának. És mivel ő már halott, ez csak hátrahagyott írások formájában volt lehetséges. Már csak az elhelyezés maradt kérdés. Vagy össze kellett kevernem, vagy szét kellett választanom ezeket a szólamokat. Margóra nem tettem volna a nőt. Nemcsak feminista okokból, hanem mert az némiképp alá is rendelte volna az ő szövegét, és én azt akartam, hogy erőteljesebben legyen jelen.
– Kétszer is említette a feminista lelkét. Mitől feminista?
– Attól, hogy a feministákkal együtt vallom azt az alapvető dolgot, hogy minden ember egyenlő, és a nők emberek. Ezt én napi szinten mindenkin bevasalom. Kezdve a férjemen, aki emancipált férfi, Isten áldja meg. Nagy szerencsém van vele. Szerintem manapság a férfiak emancipációja a probléma, nem a nőké.
– Flora hangja hogy alakult ki?
– Olyan valakit akartam ábrázolni, aki mellébeszél. Egy fókuszát kereső személyiséget, aki valójában nem akarja tudni, hogy mi van vele, mert az túl ijesztő. Így születtek meg ezek a töredezett jegyzetek. Nem akartam, hogy nagyon irodalmi legyen a szöveg. Azt utálom legjobban, ha az ilyen kétszólamú szövegekben mindkét szólam az író irodalmi stílusa. De azt sem szeretem, ha megjátssza a szerző, hogy valakinek a beszédmódját utánozza. Azt akartam, hogy a Darius Koppról szóló szövegen látsszon egyértelműen az irodalmiság. Igyekeztem elkerülni, hogy Flora naplója költői legyen. Nem volt könnyű így megírni egy ilyen széplelkű nőt. Később olvasóként én is úgy éreztem: zavar ez az alsó szöveg. De ez célja is. Darius utazik, gyászol, és valaki az alvilágból állandóan szembesíti a valósággal, ami nincs szinkronban vele: egy teljesen másik igazság, ami időben is eltolódott. Hiszen elmúlt az az idő, amikor Darius Koppnak észre kellett volna vennie, hogy mi történik a feleségével.
– Flora és Darius már az előző regényben, Az egyetlen ember a kontinensenben is kilátástalan életet élnek: nem találnak egymásra a kapcsolatukban, a munka világában kudarcok érik őket. Az viszont nem derül ki egyértelműen, hogy Flora milyen súlyos beteg. Ezt már akkor is így tervezte?
– Tudtam, hogy trilógiát szeretnék, de nem árultam el. Nem akartam, hogy eleve rejtett szálakat, a folytatás lehetőségét keressék az első kötetben. Minden könyv önálló univerzum, önmagában kell működnie. Ha akarjuk, fel lehet fedezni benne a jövőt – azt, hogy Flora depressziós, és ez tragédiához is vezethet. De Az egyetlen ember a kontinensen más problémákról szól. Arról, hogyan tudunk anyagilag és érzelmileg túlélni ebben a társadalomban, ahol az egyikünk éjszaka dolgozik, a másik nappal. Például.
– Flora magyar, fiatalon kerül Berlinbe, ott is tanul, de a kulturális szektorban képtelen emberhez méltó munkahelyet találni, inkább pincérnő lesz. Önnek voltak ilyen élményei?
– Nem dolgoztam Németországban a kulturális szektorban. De az egyetemi és a főiskolai tanulmányaim között rövid időt töltöttem el egy berlini filmproducer asszisztenseként, ami szörnyű volt, maga a kizsákmányolás. Azzal szembesültem, hogy a főnököm szemetebb, mint én, viszont a filmekhez kevésbé ért. Nem akartam neki szolgálni. Rabok tovább nem leszünk! – gondoltam, és nem is lettem. Mindaddig azt hittem, az íróság a pesti srácok dolga, amire szegény, vidéki családból, egy egyszerre katolikus és kommunista faluból indulva nem vagyok predesztinált. Ez a tapasztalat adta meg az utolsó lökést ahhoz, hogy író legyen belőlem. Flora nem önéletrajzi figura. Egy író inkább úgy dolgozik, hogy egy-egy elkapott pillanatot kiemel, felnagyít, és köré építi fel a figurát. Florát sok nőalakból gyúrtam össze, akik még negyven éven túl is szolgálnak valakit. Sokkal többre lennének képesek, de nem tudják kamatoztatni az adottságaikat. Az ilyen történeteknek sajnos tragikus végkifejleteit is ismerem.
– Férfiakra ez nem lehet ugyanúgy igaz?
– Nyilván igen, de ha a valóságból vett mintáimra nézek, mindegyikük nő. Egy öngyilkosság is történt az ismeretségi körömben, ami beszivárgott a regénybe. Annak az áldozata viszont a kulturális szektorban dolgozó férfi volt. Az okokról persze nem tudok nyilatkozni. Ki tudja, hogy az öngyilkosok mindig ismerik-e a tettük valódi okát?
– Floránál az elhatalmasodó depresszió végződik öngyilkossággal. Folytatott kutatásokat a betegségről?
– Hogyne. Ez az egyik legérdekesebb az írásban. Nem úgy kell tanulnia az embernek, mint az iskolában: meghatározott tananyagot ettől eddig. Helyette egy bizonyos témához kell forrásokat találnia, és rájönnie, hogy mi minden tartozhat hozzá. A depresszióról és az öngyilkosságról olvastam a szépirodalmon kívül pszichiátriai szakirodalmat, pszichológusok munkáit – már ez a kettő is nagyon különböző nézőpontot jelenthet – és kultúrtörténeti műveket. Nyilván szakmai ártalom, de nekem a költők segítettek leginkább a megértésben. A legkevésbé az orvosi szövegeket éreztem pontosnak. Földényi F. Lászlótól a Melankólia és Andrew Solomontól a Démonok fényes nappal: a depresszió atlasza (The Noonday Demon: An Atlas of Depression) briliánsak, lényegében ez a kettő elég lett volna a regényhez. Meginterjúvoltam tíz szakembert is, és arra jöttem rá, hogy minden az emberen múlik. Kettőre azonnal rábíztam volna az életemet, de volt két olyan is, akikre azt mondtam: meneküljön előlük, aki tud. Ami a kettő közt van, az az elviselhető.
– Nem volt nehéz elszakadni Darius Kopptól?
– Mindkétszer zokogtam. A szörnyeteg befejezése után inkább Flora miatt, hiszen azzal, hogy a naplója véget ért, neki is vége van, többé nem térhet vissza. Ráadásul akkor még azt hittem, hogy a harmadik rész csak Darius Kopp haláláról szólhat. Hiszen más vesztenivalója nincs már, csak az élete.
– Miért, nem fog meghalni?
– Rájöttem, hogy egy irodalmi figura vége nem okvetlenül a halála. Már eszembe jutott a megoldás, de nem árulom el. Most elbeszéléseket írok majd, már előre örülök neki. Új figurákkal ismerkedek. Érett íróként még sosem írtam elbeszélést, nagyon izgalmas lesz.
– Egy interjúban megjegyezte, hogy viszonylag kevés figyelmet kapott az értelmezés során Darius Kopp közép- és kelet-európai utazása. Mennyire érdekli a németeket mostanában ez a régió?
– Szerintem van érdeklődés iránta. A német szívhez főleg Délkelet-Európa áll közel, amihez időnként Magyarországot is hozzászámítják. Ez ugyan nem stimmel, de mindegy. Amíg van érdeklődés, az jó nekünk. Így, hogy a szerző is közép-kelet-európai, lehet, hogy tényleg kevesebb figyelmet kapott az utazás. Más úti cél talán könnyebben témává vált volna. De hát Kopp a feleségét akarja eltemetni, aki történetesen magyar. Portugáliába mégsem utazhatott.
– Akar magyarul írni?
– Kipróbáltam Flora naplójánál, nagyon nehéz volt. Többet nem próbálnám. Csak néha érzem írás közben, hogy jelentkezik a magyar nyelv, mert éppen ezen a nyelven valami pontosabban kifejezhető lenne. De nálam a két nyelv összefonódik, ezért ritkán veszem ezt észre. Néha a mondaton, a szón belül is keverem a kettőt.
– Sok magyar szófordulat, idézet, szállóige szerepel a német szövegében. Ez tudatos játék, vagy jön magától?
– Sokszor magától jön, de nyilván észreveszem, és tudatosan eldöntöm, hogy maradjon-e. Én örülök ezeknek. Úgy vagyok vele, hogy kéz alatt nyomjuk csak be a németeknek a hungarikumokat. Észre sem veszik; azt hiszik, a sajátjuk. Nem szeretnék Németországban a díszmagyar szerepébe kényszerülni, másrészt viszont tudom, hogy ez az örökségem: az a plusz, amit hozzá tudok adni a német irodalomhoz.
– Német Könyvdíjat kapott, a német irodalom egyik legnagyobb elismerését. Megnöveli a díj az elvárásokat?
– Ez annak probléma, aki hiú. A díj nem változtat azon, hogy mire vagyok képes, így a feladat is ugyanaz marad.
