A zene szeretetét az emberek otthonról hozzák

Pablo Casals legendás csellóművész özvegyével, Marta Casals Istominnal beszélgettünk.

Marta Casals Istomin maga is tehetséges csellóművészként kezdte, mára azonban elsősorban a kultúra és a zene egyik legnagyobb nemzetközi követeként tartják számon. Elnökként vezette a New York-i Manhattan School of Music konzervatóriumot, művészeti igazgatója volt a John F. Kennedy Előadó-művészeti Központnak, több fesztivált igazgatott, ma is sok neves intézmény és fesztivál igazgatósági vagy tanácsadó testületi tagja, de részt vett a nyolcvanas években az amerikai kulturális delegáció tagjaként az UNESCO nemzetközi találkozóin is.

Mivel rálátása van nemcsak a kulturális életre, de a zenei oktatásra is, azt kérdezem tőle, hogyan látja a zeneoktatás és a zene elismertségének helyzetét. Sokaknak ugyanis az a tapasztalata, hogy a zeneértők egyre fogyatkozó tábora jellemzően egy nagyon magasan kvalifikált rétegből kerül ki, miközben az emberek jelentős többsége gyakorlatilag semmit sem tud a klasszikus zenéről, és sokszor egyáltalán nem is találkozik vele.

– Ez sajnos az egész világra jellemző, a zeneoktatás mindenhol egyre lejjebb és lejjebb süllyed. A klasszikus zene szeretete mindig is a családból származott. Manapság a szülők túl elfoglaltak, nincs idejük arra, hogy koncertekre járjanak és a zenét megismertessék a gyermekeikkel. Sok családban egyáltalán nem hallgatnak klasszikus zenét, ami azért is szomorú, mert a zene rengeteget segíthet az embernek, például vigaszt nyújthat, erőt adhat a nehéz pillanatokban, vagy egyszerűen csak örömöt szerezhet. Azok, akik ebből kimaradnak, az élet egyik dimenzióját veszítik el – fogalmaz, majd hangsúlyozza: Európában a hagyományok, így a zenei tradíciók is erősebbek. – Az Újvilágban azonban, és itt Amerikára gondolok, vannak ugyan nagyvárosok, óriási koncerttermek, fantasztikus előadások, de közben hatalmas területek teljesen kimaradnak a zenei életből – mondja.

Mindez az oktatás kérdése, amit viszont felesleges az államtól várnunk, nem jellemző a kormányokra a világ egyetlen részén sem, hogy jelentősebb állami pénzeket áldoznának az oktatásra, így ezt otthon kell elkezdeni az édesanyáknak – hangsúlyozza Marta Casals Istomin. – Ha a szülők itthon kialakítják a gyermekben az igényt a zene iránt, és harcolnak azért, hogy a gyermekük minőségi zeneoktatásban részesüljön, akkor lehet felfelé építkezni, és ez az iskolákat is arra kényszeríti, hogy ehhez az elváráshoz igazodjanak – fogalmaz, majd utal a Mozart-hatás néven elhíresült tanulmányra, amely többek között azt bizonyította, hogy az anyaméhben klasszikus zenét hallgató magzatok intellektuálisan is jobban fejlődtek.

Meggyőződése, hogy ha több teret kapna a mindennapi életben a klasszikus zene, kevesebb lenne az erőszak, persze ezen a téren a média felelősségét sem veti el, hiszen az embereket kicsi koruktól kezdve bombázzák az általa csak olcsó szórakozásnak nevezett igénytelen és sokszor erőszakot sugárzó zenékkel, játékokkal, filmekkel. – Ahogy a gyermekeket védjük a balesetektől, úgy kellene óvnunk őket ezektől a romboló hatásoktól is. Ahhoz, hogy a társadalom hasznos tagjai legyünk, fontos, hogy a lelkünket is tápláljuk, és ehhez a zene a legjobb tápanyag – teszi hozzá.

Pablo Casals és Eugene Istomin özvegye praktikus tanácsot is ad a zene elismertségéért folytatott „harchoz”: például az önkéntességet javasolja, amelynek révén a zenészek egy-egy tehetséges, ám szegény családból érkező tanítványt ingyen vállalhatnának, illetve bemutatóórákat, ingyenes koncerteket tarthatnának az iskolákban. Megemlíti azt az Amerikában egyre terjedő szokást is, hogy abban az esetben, ha igénytelen zenét hallanak egy étteremben vagy kávézóban, illedelmesen felhívják rá a figyelmet, és ha tovább szól, akkor udvariasan távoznak a helyről. – Ránk, idősekre még legyintenek, de egyre több fiatal is csatlakozik ehhez a kezdeményezéshez, és őket azért komolyabban veszik. A világot megváltoztatni ugyan nem tudjuk, de összefogással egy kicsit jobbá tehetjük – mondja Marta.