Arnulf Rainer és az átfestés gyönyörűsége

Arnulf Rainer, az egyik legnagyobb élő osztrák képzőművész gyűjteményes kiállítása a bécsi Albertinában.

Kevés olyan nagy múzeuma van a világnak, amely ne rendezett volna Arnulf Rainer-kiállítást az elmúlt évtizedekben. A New York-i Guggenheim Múzeumban éppen úgy szerepeltek alkotásai, mint az amszterdami Stedelijkben, a londoni Tate Modernben, a párizsi Pompidouban, a müncheni Pinakothekenben vagy a zürichi Kunsthausban. A második világháború utáni évtizedek legnagyobb hatású művészei között tartják számon, nevét Gerhard Richterrel, Sigmar Polkéval, Georg Baselitzcal, Bruce Naumannel, Yves Kleinnel együtt emlegetik – és persze a néhány hónappal ezelőtt elhunyt Maria Lassniggal, aki művészileg, emberileg is meghatározó hatást gyakorolt rá. A két múzeum pedig, ahol most retrospektív tárlatát megrendezik, tulajdonképpen műveinek a műterem után második otthona, hiszen Baden-Badenban például mintegy kétszáz alkotását őrzik, 2007-ben pedig nagyszabású bemutatót rendeztek a festő bibliai ihletésű műveiből, s az Albertina kortárs grafikai gyűjteményének is meghatározó részét képezik Rainer grafikái, amelyek többségén a fotó és a festői gesztus párbeszédének lehetünk tanúi.

A fotók főként saját magát, arcát vagy egész testét ábrázolják, de megjelennek művein hírességek halotti maszkjai, múmiaportrék vagy a különös pozsonyi barokk művész, Franz Xavér Messersmidt plasztikái is. Megjelennek – vagy éppen eltűnnek, vagy legalábbis átalakulnak, az eredetitől eltérő jelentést kapnak, hiszen Arnulf Rainer művészetének lényege éppen az átrajzolásban, átfestésben rejlik. Saját alkotásai és kortársai festményei mellett Rainer átfestő kedvét és hevületét fotográfiák és régi metszetek sora érzékelteti. Az emberi alak és arc motívuma, illetve azok deformálásának lehetősége foglalkoztatta-foglalkoztatja máig elsősorban, az idők folyamán szisztematikussá vált kutatásai során jutott el ezután a beállított, lefényképezett modellekig, műalkotásokról, halottak arcáról vagy halotti maszkokról készült fényképekig.

Immár majdnem hat évtizede alakul, bővül a Rainer-életmű, az átfestett műalkotások százai alkotójukat az osztrák művészet egyik legkövetkezetesebb, nemzetközileg legelismertebb alkotójává tették. Az „übermalung” Arnulf Rainer számára nem egyszerűen a külső kép megváltoztatását, átalakítását jelenti, hanem a látszat helyett a lényeg felé fordulást, a belső értékek kutatását, az identitás keresését. E kutatás során vált Rainer az idők folyamán a szó szoros értelmében szakrális művésszé, miközben első, keresztet ábrázoló rajzát, a Centrális keresztre feszítést már 1951-ben megrajzolta, s egyik legfontosabb keresztképe már 1956-ban megszületett, feketében megjelenő motívumával, rusztikus felületével mintha csak a magyar forradalom drámájából bontaná ki a halál-feltámadás-megváltás gondolatmenetét. „A kereszt mintha az emberi arc összehúzódása, tömörítése lenne – mondta egyszer. Lépj a tükör elé, szemléld az ábrázatodat, meglátod, egy kereszt jelenik meg rajta, talán örökre. Ugyanakkor a kereszt a mi európai történetünk. Az ember úgy áll mellé, ahogyan akar.”

Rainer művészete a fentiek tükrében azt is jól bizonyítja, hogy aki nem ismeri a huszadik század osztrák művészeit, az nem csupán számos kiváló kép és szobor kínálta élménnyel marad szegényebb, de azzal a tudással is, hogy mi is lehetett volna a kelet-európai – és benne természetesen a magyar – művészetből az elmúlt majdnem hetven év folyamán, ha Ha nincs fordulat éve 1948-ban, szocialista realizmus, állammonopolista művészetpolitika, központi intézményrendszer, lezárt határ, s ebből következően nem alakul ki az a szemlélet, amely a szocializmus múltán is továbbélni látszik, s amely szerint jó, jó, de a modern művészet az mégiscsak valami gyanús dolog, de legalábbis kozmopolita és gyökerek nélküli s mint ilyen a magyar szellemiségtől idegen

Ami azt illeti, az újat kereső osztrák művészek számára sem épített mindig diadalkaput a közönség. A huszadik században kétszer is szinte mindent elölről kellett kezdeni: a Monarchia összeomlása után a dimenziók változtak meg, a második világháború időszakában a nemzetiszocialista eszméktől legalábbis érintett figurális művészet diszkreditálta önmagát. Mindezek után aligha meglepő, hogy az avantgárd művészet legbefolyásosabb osztrák galériáját – Galerie Nachst St Stephan – éppen egy katolikus pap, Monsignore Otto Maurer alapította 1955-ben. Ez volt az a galéria, amely a többi között az új utakat kereső Arnulf Rainer számára is erkölcsi, szellemi támaszt adott, így történt meg, hogy Rainer akkor festette legmegrázóbb műveit, amikor a magyar művészet a legsötétebb éveit élte: 1953–56-ban.

Munkássága persze minden korszakában kifejezte azt az igazságot, hogy a művészet feladata nem az, hogy szorgalmas iparosként leképezze a valóság egy-egy részletét, hanem az (is), hogy újra és újra átgondolja saját feladatait és lehetőségeit – értelmét. Hogy ne csak festeni, de átfesteni is merjen. Szinte lehetetlen, hogy immár nyolcvanöt éves ez az örökifjúnak hitt, mindig új kalandokra kész és mégis az élet legállandóbb, legmeghatározóbb értékeit kereső művész. De valóban megadatott neki a kegy, hogy az évek múlása, a test gyengülése ellenére lélekben mindig fiatal maradjon.

(Arnulf Rainer-retrospektív, Bécs, Albertina, szeptember 3. – 2015. február 8., Baden-Baden Frieder Burda Múzeum, február 28. – május 3.)