Bonnefoy: Európa nem zárkózhat be

A Janus Pannonius-díjas költő, Yves Bonnefoy szerint az emberiség egyetlen lehetősége a párbeszéd.

– Matematikusnak tanult az egyetemen, mikor fordult a költészet felé?
– Sosem voltam matematikus. Nagy érdeklődéssel tanultam matematikát, de sosem gondoltam komolyan, hogy tudományos pályára lépek, ugyanis már gyermekkoromban eldöntöttem, hogy a költészetnek szentelem magam, ami természetesen „full time job”.

– Azt írta egy helyen, aki költőnek nevezi saját magát, kérkedik.
– Igen, valóban ezt írtam, és a mai napig így gondolom. A költészet nem – szép vagy nem szép tárgyakat létrehozó – ’közönséges’ művészi tevékenység. Miként Rimbaud írja, a költészet megkísérli „megváltoztatni az életet”, általa méltóvá válhatunk az élet adta lehetőségekhez, ám csupán néhány röpke pillanatban járhatunk sikerrel. Nem tehetünk azonban mást, mint hogy próbálkozunk, s majd mások döntik el, vajon elég messzire jutottunk-e azon az úton, hogy költőként ismerjenek el. Valójában tehát ez a kutatás, ez az erőfeszítés képezi magukat a műveket, a költészet pedig, amit én költészetnek nevezek, a művek által kitűzött cél.

– Szépirodalmi életműve mellett tudományos munkássága is jelentős. Mi vitte a kritika, az elmélet irányába?
– Tudományos munka? Egyszerűen egy kis történeti, kritikai kutatómunka, hogy megértsem, mi a civilizációink múltjában született nagy költői művek lényege. Olyan tevékenység ez, amely valóban elvezet a történészek munkáinak, illetve a filozófusok gondolatainak vizsgálatához, egy személyes filozófia kialakításához. Napjainkban nem létezhet az elnevezéshez méltó költészet anélkül, hogy a költői tevékenységet ne kísérné a költészetről szóló gondolkodás, hiszen meg kell értenünk, mi a költészet helye, s mik lehetnek az eszközei egy olyan társadalomban, amely egyre inkább csak a természettudományos, egzaktnak nevezett igazságokat fogadja el, s csak a legyártott tárgyak érdeklik. A modernséget megalapozó költők, Leopardi, Baudelaire, Rimbaud munkásságán túl oda kell hallgatnunk a létezés és a szó filozófusaira is. Én magam sokat köszönhetek Kierkegaard-nak, illetve Jean Wahlnak, aki a Sorbonne-on mesterem volt.

– Pécsi köszönőbeszédében hangsúlyozta, a költészet örök. Valóban semmi sem változott Mallarmé, Shakespeare, vagy akár Dante kora óta?
– Igen, ugyanaz maradt évszázadokon át, mert a költészet egyfajta reagálási mód egy helyzetre, mely örökkévaló, mivel a beszédnek a lényege jelenik meg benne. Megfigyeléseinkről vagy gondolatainkról csak úgy tudunk szólni, ha saját közvetlen tapasztalatunkat egyszerűsített és elvont dolgok reprezentációjával helyettesítjük. Ezzel elveszítjük kapcsolatunkat az élet pillanatnyiságával, más szóval már nem létezünk az időben, s ez visszafordíthatatlan, már nem látjuk, mi a születés és a halál. A költészet azzal, hogy a hangsúlyt a szavak hangzására és ritmusára helyezi, s ezáltal felszabadítja a szavakat a fogalmi gondolkodás alól, kísérletet tesz arra, hogy újra rátaláljon erre a kapcsolatra. Az évszázadok során ez a feladat ugyanaz marad.

– Napjaink „posztmodern” valóságára is ugyanúgy képes reagálni a költészet, vagy ehhez új nyelvre lenne szükség?
– Érdekes kérdés. Személy szerint nem gondolom, hogy a férfinak vagy nőnek lenne „posztmodern” valósága. A technológiáink gyártotta, ránk kényszerített új tárgyakon és életmódokon túl az ember olyan természetes lény marad, aki teste révén részt vesz az univerzum nagy lüktetésében, s ezáltal otthonra lel a természetet alkotó alapvető dolgok, a fák, folyók, ég és föld között. Így tehát semmi szükség új nyelv létrehozatalára törekedni. Inkább azt kell megtanulni, miként lehet költőien, azaz a maga teljességében használni azt, amink van.

– Számos művében foglalkozik a nyelv kérdésével. Mint írja, a nyelv mindennek az alapja. Valóban ott kezdődik, és csak addig tart az ember, amíg a nyelv?
– Nem létezik ember a nyelvet, a jelrendszert megelőzően. Az egyszerű biológiai élet a jel feltalálásával és a jelek alkalmazásával lép be az új, szellemi valóságba. De vigyázat! Nem csak az ember képes a jel észlelésére és a nyelv használatára. Egyszerűbb, kevésbé mély módon sok állatfaj is képes egyfajta beszédre. Ha az emberiségnek van jövője, akkor az a különböző nyelvek elsajátításában rejlik, már ha addigra nem irtják ki egymást a beszélő lények. Mert úgy tűnik, sajnos ebbe kezdtek bele.

– Ebben a közegben mit jelenthet a költészet?
– Esélyt. Ebben hinni akarok, máskülönben elvesztünk.

– Hazája legjelentősebb Shakespeare-fordítójaként tartják számon. Átültethető egy mű egy másik nyelvre veszteségek nélkül?
– Erre a párbeszédre is a fordítás ad lehetőséget, amiből az következik, hogy az emberi faj jövője szempontjából a fordítás alapvető fontosságú. A legszükségesebbek közül pedig, például a filozófia terén, számos fordítás nem ütközik akadályba, ha a célnyelven új fogalmakat lehet bevezetni. A költészet azonban nem lefordítható, hiszen nem szöveg, hanem a nyelv szavait, hollétünk dolgait jelölő képességgel felruházó aktus. A költészet nyelvünk szavaiba önt életet, s nem egyenlő a verssel (nem maga a vers), sok lefordítható belőle: áttűnhet valamelyest ez az aktus, megérthetjük a kihívásokat, melyekkel szembenéz, újraélhetjük a költő kereső útját, s láthatjuk, miként harcol saját nyelvével. A fordítás megérteti a költészet sajátosságát és szükségszerűségét. A fordítás kudarcra van ítélve, ám ez a kudarc tanít meg arra, hogy költők legyünk saját nyelvünkön.

– Mit jelent önnek a Janus Pannonius-díj?
– Janus Pannonius egy sajátosan európai költő példája, hiszen olyan nyelven írt, amely gazdag, összetett kommunikációt tett lehetővé Európában. Mindezt olyan energiával, mely bátorítóan hat. A Janus Pannonius Költészeti Nagydíj erre emlékeztet, ezért fontos.

– Pécsett elhangzott beszédében kiemelte, Európa nem zárkózhat be, civilizációnk fennmaradásának záloga a párbeszéd. Kulturális szempontból létezik még, vagy létezett valaha az egységes Európa?
– Számomra Európa a nemzeti identitások alatt meghúzódó valóság, amely e nemzeti identitások számára lehetővé tehetné, hogy saját kultúráikban felfedezzék azokat a lehetőségeket, amelyek által értelmük jóval mélyebbé válna. Mivé lenne például a szabadság, ha csak egyetlen nemzet történelmi tapasztalatába zártan, azaz az események mindig előítéletekkel szennyezett tanulságait levonva gondolhatnánk azt el? Nagyon franciának érzem magam, de egyben olasznak, angolnak, németnek és magyarnak is. Európa országaiban egymásra kell találnunk. Ez élet-halál kérdés!