Egy magyar, aki Kanada tájait festi

Katonatisztnek készült, zenész lett, majd taxis, végül elismert festőművész Kanadában. Mikecz András.

Időben és térben igencsak távoli síkok találkoznak Mikecz András művészetében. Hiszen első mestere Vén Emil, a magyar impresszionizmus meghatározó képviselője volt, aki a húszéves ifjú fejébe verte: ha festő akar lenni, akkor először rajzolni tanuljon meg. A másik nagyon fontos hatás szintén a természet iránt elkötelezett művészek részéről érte Mikeczet.

Már Kanadában fedezte fel a Group of Seven néven ismert festőcsoport munkásságát, akik túlzás nélkül úttörő szerepet játszottak a viszonylag fiatal ország képzőművészeti életének fejlődésében. A csoport tagjai a múlt század húszas éveiben a tájképfestészet megújításán keresztül jelölték ki a kanadai művészet egyik mai napig fontos irányát, aminek Mikecz András is kései folytatója, akit emellett az absztrakt művészet is rabul ejtett, és példaképei között előszerettel említi meg Willem de Kooningot és Mark Rothkót.

Érdeklődése a tájképfestészet iránt több forrásból is táplálkozik, és ezek között meglehetősen praktikus megfontolások is akadnak, Mikecz szerint ugyanis a mai napig a tájképet lehet a legjobban eladni Kanadában. A nyolcvanas évei közepén járó alkotó minden hétvégén, amikor csak teheti, kiül torontói háza verandájára, és személyesen árulja képeit. Sőt, egészen a tavalyi évig megszakítás nélkül hódolt másik szenvedélyének és szakmájának: a zenélésnek. A jazz műfajban meghatározó improvizáció kötött szabadsága a festő szerint az absztrakt képeiben is tetten érhető, hiszen a harmóniának itt is jelen kell lennie, miközben a festői gesztusok természetesen sokkal kötetlenebbek, mint egy hagyományos kép esetében.

Fotó: Béres Attila / Magyar Nemzet

Mikecz András katonatisztnek készült, de mivel édesapja horthysta katonatiszt volt, őt magát reakciósnak minősítették és eltanácsolták a katonai pályától a kommunista hatalomátvétel után. Ezt követően merült el szaxofonosként az ötvenes-hatvanas évek különös budapesti éjszakai életében. Egyfelől a remek lehetőségek időszaka volt ez a zenészeknek, hiszen létezett zenészszakszervezet, működött a kiközvetítés és szabott árakon fogadták fel a muzsikusokat, másfelől virágzó klubélet folyt a körút környékén. Ugyanakkor patikamérlegen kellett adagolni az amerikai slágereket, nehogy a szervek lezavarják a zenekart a színpadról, ami nem kis kihívás volt a jazz esetében, amely a legamerikaibb műfaj.

Mikecz 1967-ig bírta ezt a nyomást, akkor feleségével és ír szetter kutyájával együtt vándorolt ki Németországon keresztül Kanadába. Az ország, amelyet akkor feleannyian laktak, mint ma, barátságosan fogadta a magyar menekültet, aki egy ideig itt is a zenélésből élt, majd egy ideig taxizott. Közben pedig festett: képein megelevenednek a kanadai táj, a nagyváros és a vidéki építészet jellegzetességei. Ezekből láthat most válogatást a magyar közönség is szeptember végéig a Duna Palotában.