– Ön mindig azt vallotta, hogy egy filmnek mindig személyesen kell rezonálnia önnel, máskülönben nem képes rávenni magát a rendezésre. Mi volt ez a rezonancia a Szerelem a végzetem esetében?
– Tudja, amikor néhány évvel ezelőtt betöltöttem a hatvanat, elkezdtem magamra úgy tekinteni, mint egy nagyon-nagyon fiatal öregemberre. Olyan dolgokon kezdtem gondolkodni, mint a halandóság, ezért is rendeztem meg A bakancslistát. Aztán a bemutatókor mindenki elkezdett kérdezgetni, hogy mi szerepel még az én bakancslistámon. Én pedig átvettem a frázist, amit kezdetben a főszereplő Jack Nicholson mondott, hogy még egy utolsó nagy románcot szeretnék. Ekkor kezdtem el gondolkodni két olyan ember kapcsolatán, akiket az élet kései szakaszában talál meg a szerelem. Amikor az ember fiatal, a szerelemnek az intellektuális oldalát nem is vizsgálja, de ahogy múlnak az évek, mind inkább előtérbe kerülnek az ilyesféle gondolatok. Így született meg a Szerelem a végzetem ötlete, majd forgatókönyve, és nem véletlenül Jack Nicholsonban kezdtem gondolkodni, mivel kezdetben vele fejlesztettük a történetet. Ám ő aztán gyakorlatilag visszavonult a filmezéstől, így jött a képbe Michael Douglas. Michaellel dolgoztam már korábban a Szerelem a Fehér Házban című filmemben, remek színésznek tartom, aki évről évre egyre csak jobb lesz, és nem utolsósorban emberileg is nagyra értékelem. Mindig is úgy éreztem, hogy bármelyik filmemet meg tudtam volna vele csinálni.
– A Szerelem a végzetemben afféle hollywoodi álompárként jelenik meg Douglas Diane Keatonnal.
– Érdekes az élet, mindig is tiszteltem Diane-t, de valahogy sosem dolgoztunk együtt korábban, és ők ketten sem szerepeltek közös filmben. Azért jó az ő párosuk, mert még mindig remek a kisugárzásuk, van bennük szexuális érzékiség, és nagyon jól jött ki, hogy ők is szerettek volna már egyszer együtt dolgozni. Nem szeretem egy romantikus vígjáték esetében a szerelmesek között a kémiát emlegetni, de itt tényleg öröm volt látni, ahogy a vibrálás kialakul a szerelmesek között.
– Diane Keaton énekest alakít a filmben, és többször dalra is fakad. Az énektudás szempont volt a főszereplőnő kiválasztásakor?
– Bevallom, a karakter eredetileg nem is énekes volt, ez Diane ötlete volt, miután beszállt a projektbe. És azért mentünk bele a változtatásba, mert tudtuk, hogy remek hangja van, és tud is énekelni.
– A nyolcvanas-kilencvenes években remek horrorfilmeket és thrillereket, no meg családi filmeket is készített. Miképp alakult, hogy mégis dominálnak a karrierjében a romantikus vígjátékok?
– Nem szeretem jobban a romantikus történeteket, mint más műfajokat, például a gyerekekkel forgatott Stephen King-adaptációm, az Állj ki mellettem! máig a kedvenc rendezésem, és nagyon szeretem a Tortúrát is. Érdekes módon tértem újra és újra vissza a megfejthetetlen férfi-nő kapcsolat boncolgatására a karrierem során, lenyűgöz az a véget nem érő tánc, amit a két nem az emberi kapcsolatokban folytat egymással. A romantikus vígjáték szerintem az egyetlen kortalan műfaj, ami témájánál fogva minden korosztályt folyamatosan és egyformán érint.
– Karrierjét színészként kezdte, és a mai napig szerepel mellékszerepekben a vásznon. Saját magát ugyanakkor évek óta nem rendezte. Miképp alakult, hogy a Szerelem a végzetemben ismét feltűnt színészként is?
– Ennek nagyon prózai oka van: volt egy költségvetési keretem. Nem szeretem különösebben rendezni magamat, mert az megosztja a figyelmet a rendezés és a színészet között. Mivel a karakter egy zenész-zongorista, eredetileg a filmjeim zeneszerzőjét, Marc Shaimant kértem fel, de ő végül nem ért rá. Aztán mentem tovább, de tudtam, hogy nincs pénzem, miközben olyan embert kerestem, aki tud zongorázni, színész és még rá is ér. Végül nem maradt más választásom, mint személyesen beugrani.
– A filmben visszatérően meggyűlik a baja a parókájával. Ez is egy időskori önirónia, miután régóta harcol a kopaszsággal?
– Jó dolog az, ha néha eljátszhat valaki a haj gondolatával, akinek régóta nincsen! Az az igazság, hogy ez nálunk családi ügy: édesapám fiatalon kopasz lett, csakúgy mint én, sőt, édesanyám fiútestvérei is azok voltak, úgyhogy nálunk a családban a kopaszság állapota normálisnak tekinthető. Ezért nem is zavart soha igazán.
– Ha már édesapját említi, az idén 92 éves Carl Reiner valóságos komikuslegenda. Mikor érezte először úgy, hogy kilépett az árnyékából?
– Az Állj ki mellettem rendezésekor, amikor 39 éves voltam. Ez volt ugyanis az első dolog, ami teljesen más volt, mint amit ő valaha is csinált. És a film erősen reflektált az én személyiségemre és érzékenységemre is, ami szintén nagyon különbözik tőle.
– Viszont az apa-fia viszony a filmjeiben visszatérő motívum, ami akkor szintén családi gyökerű.
– Így igaz, még az olyan filmekben is meg tud jelenni ez a gondolat, mint az Egy becsületbeli ügy. Sőt, a következő filmemben is folytatom a témát, amelynek a forgatókönyvét a fiam, Nick Reiner írja.
– A színészet öröm önnek, vagy ugyanolyan munka, mint a rendezés?
– Szeretem a színészetet, főleg, mert olyan móka, ahol nincs olyan felelősség az emberen, mint egy rendezőn. Ha hívnak, szívesen megyek. Amikor 1999-ben Ron Howard az Ed TV-t rendezte, felhívott, hogy lenne egy szerepe, és rám gondolt. Rögtön igent mondtam, és amikor át akarta küldeni a forgatókönyvet, mondtam, hogy szükségtelen, bízok benne. Ugyanez volt A Wall Street farkasánál. Tudja, ha valakit Martin Scorsese hív, akkor megy, és nem kérdez minden idők egyik legnagyobb rendezőjétől. Csak egy dolog foglalkoztatott: mi kevésbé hihető, hogy Leonardo DiCaprio zsidó, vagy hogy én játszom az apját? De aztán arra jutottam, lehet, hogy jobb képű vagyok, mint gondoltam?
– A nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején ön volt Hollywood egyik legnagyobb rendezője. Mi változott az elmúlt húsz év filmgyártásában Amerikában, és mit gondol a változásokról?
– Drámai a változás, de már korábban kezdődött: előbb 1975-ben A cápával, majd két évre rá a Csillagok háborújával. Akkor ismerkedett meg Hollywood a blockbuster mentalitással, mind a lépték, mind a bevétel szempontjából. Ma már Hollywoodot semmi más nem érdekli, csak a franchise (kép)regényadaptációk, az animációs filmek, valamint a szexszel és profánsággal terhelt komédiák. Ennyi, az olyan alkotók pedig, mint Barry Levinson, Ron Howard, vagy én is – a nyolcvanas-kilencvenes évek sikergyárosai – a partvonalra szorulunk. Mondok valamit: ma már olyan filmet nem is lehetne Hollywoodban készíteni, mint az Egy becsületbeli ügy. Bírósági thriller politikai felhangokkal? Nem kapnék rá pénzt.
– Maradt még önben olyan álomprojekt, amelyet optimális körülmények között megvalósítana?
– Igen, az Egyesült Államok iraki beavatkozása az amerikai történelem legnagyobb külpolitikai tévedése, amelyről még senki nem készített filmet a maga valójában. Ezt szívesen vászonra vinném a mai közel-keleti helyzetben, az okokkal és dicstelen következményekkel együtt. De erre a mai világban soha nem fogok pénzt szerezni.
