– Ön mindig azt vallotta, hogy egy filmnek mindig személyesen kell rezonálnia önnel, máskülönben nem képes rávenni magát a rendezésre. Mi volt ez a rezonancia a Szerelem a végzetem esetében?
– Tudja, amikor néhány évvel ezelőtt betöltöttem a hatvanat, elkezdtem magamra úgy tekinteni, mint egy nagyon-nagyon fiatal öregemberre. Olyan dolgokon kezdtem gondolkodni, mint a halandóság, ezért is rendeztem meg A bakancslistát. Aztán a bemutatókor mindenki elkezdett kérdezgetni, hogy mi szerepel még az én bakancslistámon. Én pedig átvettem a frázist, amit kezdetben a főszereplő Jack Nicholson mondott, hogy még egy utolsó nagy románcot szeretnék. Ekkor kezdtem el gondolkodni két olyan ember kapcsolatán, akiket az élet kései szakaszában talál meg a szerelem. Amikor az ember fiatal, a szerelemnek az intellektuális oldalát nem is vizsgálja, de ahogy múlnak az évek, mind inkább előtérbe kerülnek az ilyesféle gondolatok. Így született meg a Szerelem a végzetem ötlete, majd forgatókönyve, és nem véletlenül Jack Nicholsonban kezdtem gondolkodni, mivel kezdetben vele fejlesztettük a történetet. Ám ő aztán gyakorlatilag visszavonult a filmezéstől, így jött a képbe Michael Douglas. Michaellel dolgoztam már korábban a Szerelem a Fehér Házban című filmemben, remek színésznek tartom, aki évről évre egyre csak jobb lesz, és nem utolsósorban emberileg is nagyra értékelem. Mindig is úgy éreztem, hogy bármelyik filmemet meg tudtam volna vele csinálni.
– A Szerelem a végzetemben afféle hollywoodi álompárként jelenik meg Douglas Diane Keatonnal.
– Érdekes az élet, mindig is tiszteltem Diane-t, de valahogy sosem dolgoztunk együtt korábban, és ők ketten sem szerepeltek közös filmben. Azért jó az ő párosuk, mert még mindig remek a kisugárzásuk, van bennük szexuális érzékiség, és nagyon jól jött ki, hogy ők is szerettek volna már egyszer együtt dolgozni. Nem szeretem egy romantikus vígjáték esetében a szerelmesek között a kémiát emlegetni, de itt tényleg öröm volt látni, ahogy a vibrálás kialakul a szerelmesek között.