Finta József: Korunk az etalonok válsága

Beszélgetés Finta József építésszel a Vigadó Galériában rendezett kiállításáról.

– A tárlaton egyaránt láthatók útirajzok és az építészeti tervezés folyamatához kötődő rajzok, amelyek a többi között azt bizonyítják, hogy elszántan hiszi, Budapest nem csupán gyönyörű, de arra is hivatott, hogy Közép-Európa szíve, kulturális fókusza legyen, olyan fontos hely, ahol jó élni, ahova érdemes eljönni. Az emelkedett érzések és az elemző gondolatok mellett azonban nem hiányzik a humor sem a rajzokból, hiszen a Szabad·kézzel felirat a bejárattal szemben egy igencsak ironikus hangvételű önkarikatúra alatt olvasható.

– Először kérdőjel volt a szavak után. De azután levettük, mert olyan politikai mellékzöngéje lett volna a dolognak, aminek semmilyen köze nem lett volna a valósághoz. A tény az, hogy a szabadkézi rajz önmagam szabadságát is jelenti ebben a számítógépekkel túlterhelt világban. Miközben rajzolok, önmagamat használom eszközként, és ez hihetetlen szabadságot jelent.

– Miközben nyugodtan kijelenthetjük, az építész szabadsága olykor nagyon is korlátozott: ha mást nem, a megrendelő igényeit, a technika lehetőségeit kell figyelembe vennie

– A kiállítás kettős énről beszél: sokáig grafikusnak készültem, a Lónyay utcai Református Gimnáziumban nagyon jó rajzkör működött, amelynek tagjaként igencsak jeleskedtem: elsős gimnazistaként (mai ötödikesként) első lettem a rajzversenyen, s „vezető pozíciómat” később is megőriztem. Párhuzamosan ezzel éveken keresztül jártam a Török Pál utcai Képző- és Iparművészeti Gimnázium esti kurzusára is, a Képzőművészeti Főiskola felvételijére készülve. A pályaválasztáskor, 1953-ban nem számítottam a legjobb kádernek, sőt, a lehető legrosszabb voltam, hiszen a családunkban sok generációra visszamenően református lelkészek voltak a férfiak, a felekezeti középiskola sem volt jó ajánlólevél. Ugyanakkor édesapám is arra biztatott, hogy racionálisabb pályát válasszak, mint a képzőművészé. 1953 az úgynevezett Nagy Imre-év volt, amikor enyhült a nyomás, a származást nem nézték annyira, mint a korábbi években, s mivel kitűnőre érettségiztem, a Műegyetemen csak rajzból kellett felvételiznem. Felvettek, nem is mentem el a Képzőművészeti Főiskola felvételijére.

– Ezzel elvileg eldőlt volna a sorsa, ám a mostani kiállítás a bizonyíték rá, hogy mégsem. Mi történt később?

– Még egy nagy kísérletet tett a sors arra, hogy visszacsábítson a képzőművészet felé, harmadikos koromban ugyanis demonstrátor voltam a Rajzi Tanszéken, ám hamarosan jött 1956, s az engem szerető, patronáló Bardon Alfréd professzor urat kitették az egyetemről. A diplomamunkám is kézi rajz volt egyébként, diófapáccal készült lapokat mutattam be az idősebb Janáky István vezette diplomabizottságnak, nem is kellett azokat megvédeni, annyira tetszettek. Felvettek az Építőművész Szövetség Mesteriskolájába, elkezdődött a pálya.

Fotó: Nagy Béla

– Hogyan, mikor születtek az első útirajzok?

– Az elsőket Kelet-Európa országaiban készítettem, hiszen akkoriban nem nagyon lehetett utazni. 1960-ban viszont már részt tudtam venni a szövetség Görögországba szervezett útján, majd eljutottam Rómába is. Az igazi nagy változást az 1983-as, kéthetes franciaországi utunk jelentette: órákig üldögéltem a nagy gótikus katedrálisok előtt, Amiens-ben, Chartres-ban, Rouenban, Reimsben, abban a fantasztikus fényben, amely a hátam mögül érkezik, s amelyben úgy érzi az ember, hogy mindjárt rádől az épület. Azután volt pár év, amikor balga fejjel elkezdtem diázni, és visszaszorult a rajz, de azután rájöttem, az marad meg bennem igazán, amit lerajzolok. Az az öt-tíz perc, ami alatt egy-egy rajz elkészül, nagyon komoly koncentrálást jelent, egyben azonban a dolgok megismerését, formai, lelki értelemben egyaránt.

– Vannak helyek, ahová rendszeresen visszajár: természetesen haza, Erdélybe, de például Franciaországba, Görögországba vagy éppen Barcelonába is. Mi a döntő momentum?

– Nincs párja a barcelonai építészetnek, a középkortól egészen Gaudíig. De Szantoríni is elemi erővel hatott rám, majdnem belepusztultam, amikor fönt, a sziklák tetején egy hét alatt hatvan rajzot készítettem, miközben teljesen elfelejtettem, hogy nyaralni utaztunk oda. Sokan nem értik, mit szeretek annyira Velencében, nos, megnyugtatom őket, nem a turisták áradatát, hanem például a callékban, campókon labdát rugdosó gyerekeket, meg azt, hogy nagyon jó a cappuccino. Akvarelleket is készítettem itt is, más városokban is, de a kiállításon csak filctollal készült rajzok szerepelnek.

– Mit jelent a rajz önnek? Az emlék megőrzése, a pillanat kimerevítése?

– Ebben az esetben igen. A látvány birtoklása. Például azé az együttesé, amelyet Szantoríniben a házak, a fekete sziklák és a tenger jelent – kemény koncentrálás mindezt összerakni. Nem véletlen, hogy a házak központi szerepet kapnak, hiszen ismerem a házak lelkét.

– Magyarországon mi ragadta meg a legjobban? És hogyan szűrődik a sok rajzolói tapasztalat a tervezői tevékenységébe?

– Szellős világ a miénk, a történelem folyamán nagyon sok minden elpusztult, ami a Lajtától nyugatra megmaradt. De a rajzolóként szerzett élmény így is fontos idehaza is, annál is inkább, mivel a tervezési módszereimre is hat. Ami az eszembe jut, azt lerajzolom, állandó párbeszéd folyik közöttem és a rajzaim között. Valamikor a megbízót is rajzban informáltuk arról, hogy mi is van készülőben, nos, ma már erre a célra ott a számítógép, de a tervezéshez vezető szabadkézi rajzot nem helyettesítheti semmi. A munkatársaknak persze néha igencsak nehéz, amikor újjal és újjal cserélem ki a korábban megkapott szabadkézi rajzot.

Fotó: Nagy Béla

– Milyen fő projekteket válogatott a kiállításra, hogy tervezői munkájába bepillantást adjon?

– Csak budapestieket. A legtöbbje meg nem valósult álom, például a Nyugati pályaudvar sínjei fölé tervezett együttes, vagy a Déli pályaudvar fölé elképzelt Buda-központ. Az 1970-es évek legelejétől egészen máig terjedő időszakot fogják át a tervek. Van egy furcsa dolog az úti és az építészeti rajzokkal kapcsolatban: az előbbieket meg akarja tartani, az utóbbiak jó részét egyszerűen összegyűri, eldobja az ember, ezt a területet tehát nem lehet olyan teljességben bemutatni, mint a másikat.

– De mégis közös üzenetük van. Hogyan lehet ezt az üzenetet röviden összefoglalni?

– Nézze, amikor egyetemre jártunk, két barátommal az elsők között voltunk, akiknek nem kellett szocreált terveznünk. Etalont kerestünk, amit az északi tervezőkben, elsősorban talán Alvar Aaltóban találtuk meg. Érzelmes funkcionalizmus: ez volt a címe az akadémiai székfoglalómnak, ez is arra utal, hogy úgy vélem, aminek nincs valódi célja, funkciója, az nem jó, de a funkcionalizmus csődjéről kell beszélnünk akkor, amikor az épület nem tudja megszólítani az embert. A működés lehetősége már az első rajzaimban benne volt, de az is, hogy csak a formáról beszélni elégtelen dolog. Használható, érzelmekkel teli házakat képzelek el, ezért tűnnek időnként furcsának a rajzaim. Igazi építészet nélküli, furcsa világban élünk ugyanis, átmeneti korban. Hogy ez így van, annak az az oka, hogy a kornak nincs alapfilozófiája, amely nélkül pedig nem lehet igazi építészetet alkotni. Már Krúdy Szindbádja is átmeneti korról beszél, s arról, hogy nem akar ilyen korban élni, és azt mondom én is.

– Mikor szeretett volna, mikor szeretne élni?

– Igazából 1848 körül lett volna szép megszületni, 1867 körül egyetemre járni, az 1880-as években Ybl Miklósékkal versengeni – és Trianonkor meghalni. Én erdélyi vagyok, nagyon sokat jelent, nagyon sokat mond nekem mindaz, ami akkor történt. A nagy helyzet az, hogy a lábam még belelóg a szocreálba, a nagy modern mesterekért lelkesedtünk, azután jött a posztmodern, majd a high-tech. Minden olyan gyorsan változott, és olyan sok imputot kap az ember az információs robbanás miatt, hogy képtelenség befogadni. Korunk az etalonok válsága.

– Ezek szerint ennek a válságnak „köszönhetők” a kortárs magyar építészet gondjai, bajai is?

– Ahogyan a Műcsarnok nagy építészeti szalonja bebizonyította, a kortárs magyar építészetnek nagyon sok értéke van, nem kell szégyellnünk azt, ami létrejött. Nem rosszabb a nyugati országokénál, csak szegényebb, itt negyedannyiból kell megcsinálni ugyanazt, amit máshol, gazdagabb országokban létrehoznak. Az a baj, hogy az elhúzódó válság szétlövi a meglévő építészeti iskolákat, tervezőműhelyeket, műtermeket. Mi szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy negyvenötből húszan megmaradtunk, de saját helyzetünktől elvonatkoztatva nyugodtan mondhatom, hogy nagy hiányokat kell majd pótolni, amikor a válság véget ér.