Georgi Goszpodinov: Elborította a bánat Európát

Egy este, amikor titokban Beatlest hallgattak, többet elmond, mint bármilyen kongresszus – véli a bolgár író.

Buszjegyek hátuljára írta az első verseit, és élvezte, hogy kevés szóval is ki tudja magát fejezni. Georgi Goszpodinov a kilencvenes évek elején, huszonegy éves korában költészettel kezdte a pályáját. Lapidárium című első verseskötetéért a legjobb pályakezdőnek járó díjat kapta meg. Második könyve, A nemzet cseresznyéje a bolgár történelemhez próbált kapcsolódni. Ez a könyv már híressé tette, három kiadást ért meg a kilencvenes években.

– A visszajelzések alapján az emberek úgy érezték, az ő személyes történeteiket mondtam el. A meg nem történt dolgokról beszéltem. A bolgár történelemben sok meg nem történt esemény, elszalasztott lehetőség, elmaradt forradalom van, és ez igaz az emberek életére is. A meg nem történt dolgok története több generáció közös sorsa. Olyan embereké például, mint a nagyapám, akik alig hagyták el a kis falujukat. Szerették a nagyvilágot, és álmodtak róla, de nem látták. Az ő álmaikról akartam mesélni: az országokról, ahol nem járhattak, a meg nem élt szerelmekről, amik után vágytak – mondja. A nemzet cseresznyéje az egyik első olyan kötet volt a rendszerváltás után, ami azzal foglalkozott, hogy a bolgárok is tele vannak kibeszéletlen bánattal. – A legutóbbi regényem címe is A bánat fizikája. Szeretném feltérképezni ezt a bánatot, amiről úgy érzem, az elmúlt évtizedekben elborította Európát.

Goszpodinov szerint ez Nyugat-Európára is érvényes, bár kelet felé haladva nyilván több a kibeszéletlen szomorúság. Ő úgy gondolja: a kibeszéletlenséggel van a baj, nem magával a bánattal. – Érdekelt az is, hogy létezik-e vajon a bolgároknak egy külön szomorúsága, vagy inkább melankóliája. Valami olyan életérzés, amit a portugálok saudade-nak neveznek. A regény történeteit egy kisfiú figurája tartja össze, aki elhagyottnak, fenyegetettnek érzi magát. A szocializmus idején Bulgáriában sok gyerek élt a nagyszüleivel. A szülők dolgoztak – előfordult, hogy egy másik városban. Én is a nagyszüleimmel laktam, és gyakran éreztem magam elhagyottnak. Ebből az emlékből nőtt ki a regény.

Természetes regény című első regényét, ami egy válás története, huszonhárom nyelvre fordították. A bánat fizikájának is megjelent már a német fordítása. Goszpodinovnak jelent meg novelláskötete is, de inkább költőnek érzi magát, aki időről időre prózát is ír. Harmadik verseskötete, a Levelek Gaustinhoz után egy kötetbe gyűjtötte az addigi három verseskönyvét. Ez a gyűjteményes kötet jelent most meg magyarul Balladák és bomlások címmel a Napkút Kiadó gondozásában, Szondi György fordításában.

Szerinte a történelem is azzal írható le legjobban, hogy mit álmodtak, mitől féltek, miből merítettek erőt az emberek az egyes korszakokban. – Egy este, amikor a szüleim titokban Beatlest hallgattak, sokkal többet elmond, mint bármilyen kongresszus – véli. Egyébként is érdeklik a veszendő apróságok, amiket senki más nem tart érdemesnek a megőrzésre. Ezért kezdte el gyűjteni a hétköznapi emberek visszaemlékezéseit a szocializmus időszakából. Meglepően sok történetet kapott, ezekből 171-et könyvben is kiadtak.

Számára az volt a legnagyobb meglepetés, hogy az oral history alapján nem az ötvenes évek tűnt a legsötétebb időszaknak, hanem éppen a rendszer végnapjai, a nyolcvanas évek. – Nem hittek már abban, hogy valami megváltozhat. Nem volt jövő. Mindent, amit tettek, csak arra volt jó, hogy elfedje ezt a valóságot.

Az írót meglepte, hogy milyen sokan, több mint ötszázan jelentkeztek a felhívásra, pedig a bolgárok az ő tapasztalata szerint nem szívesen beszélnek arról, hogy mit éltek meg a szocializmus alatt. – Egyszer megkérdeztem valakit, hogy miért nem. Azt mondta: senki nem akarta meghallgatni. Az embereknek szüksége van figyelmes fülekre, és az írónak ilyen fülnek kell lennie – állapítja meg Goszpodinov.

Az egyik kedvenc története arról szól, hogy élték meg a kisiskolások a háborús propagandát a hetvenes-nyolcvanas években. Ő is emlékszik még, hogy készítették fel őket a neutronbomba-támadásra: – Huszonegy másodperc alatt kellett felvennünk a gázálarcot. Iszonyatos, szorongató érzés volt, hogy ha nem leszek kész huszonegy másodperc alatt, akkor meghalok. Közben arra gondoltam, hogy a szüleimnek nincs gázálarca, a nagyszüleim pedig egyébként is lassúak már, biztosan nem tudnák huszonegy másodperc alatt felvenni. Elmondták azt is, milyen lesz, ha ledobnak egy neutronbombát: elpusztít minden élőt, de a házak épen maradnak. Ennek az emberek nélküli városnak a képe sokáig elkísért – meséli. Ugyanezt a történetet többször is viszontlátta mások visszaemlékezéseiben. Ő valahol itt keresné a melankólia okát is: – Mindenki szembesült azzal, hogy ha valóban elkövetkezne a harmadik világháború, az elpusztítaná az emberiséget. Szerintem a vég lehetősége, az ettől való szorongás megmaradt az emberekben.

Magyarországon eddig csak egyszer járt, de fontos helye van a térképén. – Nagyapám esténként sokszor mesélt Magyarországról. Katonaként járt itt, Pécs mellett állomásoztak egy hónapot. Leginkább az maradt meg az emlékezetében, hogy a magyarok sokat hallgatnak klasszikus zenét. Összesen tíz magyar szót hozott haza magával Bulgáriába, ezeket később is gyakran elismételte. Nagyanyám valósággal féltékeny volt erre a tíz szóra; arra, hogy nagyapám eljutott Magyarországra.

Később a tizenhat éves Goszpodinov első külföldi útja is Budapestre vezetett, társadalmi munkára hozták ide a bolgár diákokat. Itt írta első szerelmes versét is. A Szent István-bazilikában jutottak eszébe a sorok.