Kalász Márton: Kettős ragaszkodásban élek

80. születésnapja alkalmából ma este köszönti Kalász Márton költőt az MMA, a PIM és a Magyar Írószövetség.

Nyolcvanadik születésnapja alkalmából a Petőfi Irodalmi Múzeumban köszöntik Kalász Mártont, és monográfia készül róla a Magyar Művészeti Akadémia irodalmi tagozata megbízásából. Tavaly Kossuth-díjjal tüntették ki. A költő a „hivatalos” díjak mellett nagyon fontosnak tartja azokat az elismeréseket, amiket kisebb közösségektől kapott, mint amilyen a nemrég Balatonfüreden, a Salvatore Quasimodo Nemzetközi Költőversenyen átvett életműdíj.

A díjakon, köszöntéseken kívül sokat jelentettek neki azok az üzenetek, amelyeket születésnapja alkalmából Németországból kapott. A rendszerváltás előtt a berlini Magyar Kultúra Háza munkatársa és ösztöndíjas volt éveken át, a rendszerváltás után pedig a Stuttgarti Magyar Kulturális és Tájékoztatási Központot igazgatta. Itt kitelepített magyarországi német családokkal került kapcsolatba, akik továbbra is magyarnak vallották magukat, és ’56-os magyar emigránsokkal. Ők mindig nagy érdeklődéssel jöttek a központ programjaira, barátságok születtek itt.

Kalász Márton hálával emlékszik vissza arra is, ahogyan összegyűjtött verseit jelentette meg a Magyar Napló Kiadó: a kötet úgy keletkezett, hogy Zsille Gábor költő-szerkesztő három hónapon át arra áldozta az éjszakáit, hogy a korábbi Kalász-versesköteteket begépelje. A fiatal költővel a lengyel költészet hozta össze, amit mindketten nagyon szeretnek. Zsille élt Lengyelországban, Kalász Márton pedig Berlinben került ismeretségbe kortárs lengyel alkotókkal. Sváb származása elsősorban nyilván német költők fordítását, a német kultúra iránti érdeklődést hozta magával, de fordított például bolgárból is. Atanasz Dalcsev bolgár költő magyar kötetében Nagy Lászlóé mellett sorakoznak a fordításai. – Nagy László mindnyájunk példaképe volt. Ha ő azt mondta, hogy fordítsunk valamit, nem lehetett nemet mondani – emlékszik vissza.

„Soha egy német sort le nem írtam. Annyira kötődtem a magyar nyelvhez.” Ma sem bánja, hogy „első anyanyelvét” nem használta az irodalomban. A sváb származás mégis nagyon fontos, az írói pálya szempontjából döntő fontosságú volt. A költő úgy fogalmaz: élete egyik alapja ez. Ha választania kellene, hogy számára melyik a legfontosabb műve, a Téli bárányt választaná. A regény édesapja történeteként indult, de végül a magyarországi németség regénye lett, a saját gyerekkorából kiindulva. – Amikor először megjelentek verseim nyomtatásban a Vigíliában, 1954-ben, megkérdeztem a falubelieket, hogy szabad-e róluk is írni. Mondták, hogy természetesen – emlékszik vissza Kalász Márton. A Kalász nevet ő választotta magának, eredeti családneve Christmann volt. A névváltoztatás előtt is hazament a faluba, és megkérdezte, mit szólnak, ha magyar költőként magyar néven szeretne írni, és ezért elhagyja a családi nevet. Egyetértettek vele.

Ma is úgy gondolja: a legfontosabbat a szülőfalujában, Sombereken tanulta meg. Bukovinai székelyek, majd felvidéki magyarok érkeztek ide, a kitelepítéstől megmenekült sváb családok mellé: „1945 nyarán kaptuk az első »vendégeket«, még a német kitelepítések kezdete előtt. Bukovinai székelyek voltak, akiket rendőri kísérettel hoztak egy-egy házhoz, ahová be kellett költözniük az ott élő család mellé. Iszonyú lelki teher volt ez nekik, mert tisztességes emberek voltak. Ennek is köszönhető, hogy mindjárt az elején kialakult valamiféle érdeklődés egymás iránt. Az emberek hamar megbékéltek, segítették egymást. 1956-ban rémülten gondoltam a saját falumra, arra, hogy ezek az emberek esetleg neki fognak menni egymásnak. Máig egyik legnagyobb büszkeségem, hogy egy pofon sem csattant el. Az én erkölcsi felfogásom szerint ez hatalmas dolog. Nagy vizsga volt ez a falunak. Ezt ők is így érezték, tudom.”

Ha az identitásról van szó, érdemesnek tartja felidézni: a budaörsi németek az első, kitelepített németeket szállító vonatra ráfestették, hogy „mi akkor is magyarok maradunk”. – Ezt a viszonyulást örököltem én is. Kettős ragaszkodásban éltem és élek mindmáig – mondja Kalász Márton. A Téli báránnyal, úgy érzi, azt valósította meg, amit a magyarországi német családok fontosnak éreztek. A Tizedelőcédulák című dokumentumregényében az ő visszaemlékezéseiket gyűjtötte egybe. A Téli bárány Németországban is siker volt. Amikor a Magyar Napló Kiadó az ezredforduló után újra kiadta a regényt, nagy volt iránta az érdeklődés. „Nyilván a verseim is nagyon fontosak. Egyes kötetek azért is, mert ugyanazt próbáltam elmondani, mint a Téli bárányban, ha nem is olyan konkrétan, mint a regényben. Ettől a helyzettől sajátos az életem. Ha megkérdeznek, milyen nyelven álmodom, a kérdés nem indokolatlan. Mindkettőn, néha egyszerre.”

Kalász Márton egy új regényt is tervez: ez már valóban édesapja története lenne, de a tervek szerint ismét megjelenne benne a magyarországi német közösség történelme, ezúttal már kicsit más szemszögből, a történelemmel való megbékélés tapasztalatával kiegészítve. Tervezi fiatalkori novelláinak kiadását – ezek kötetben nem, csak folyóiratokban jelentek meg, és nagy részük szintén a gyerekkorral foglalkozik. Egy kis kötetre való új verse is készen van, ezekhez szeretne még újabbakat hozzátenni. – Költőként kezdtem a pályámat, így is szeretném lezárni. Továbbra is foglalkoztat mindaz, amiről eddig beszéltünk. Ugyanazok a témák, csak talán egyszerűbben, világosabban. A tanulságokat szeretném levonni – így összegez.