Kristóf Márton: Kicsit jobban megismertem magamat

A legújabb magyar film, az Utóélet főszereplője filmes kalandról, színészetről és gátlásokról.

– Milyen volt Karlovy Varyban visszanézni saját magát a vásznon?
– Nagyon jó élmény volt a díszbemutató, tényleg remek hangulat volt, a nézők értették a film humorát. Ettől én például tartottam, mert a forgatókönyvet olvasva nem volt egyértelmű, hogy miképp jelenik meg vásznon a leírt humor. Mint ahogy a szellemként visszatérő apa figuráját is másképp képzeltem el, de a filmben szerencsére ez is nagyon jól működik. Az a jó az Utóéletben, hogy másképp szerintem nem lehetne jól megfogni egy ilyen műfajú filmben egy olyan érzelmi dimenziót, mint a halál, mint a szellemként ábrázolás. Mondom ezt annak ellenére, hogy nem hiszek a szellemekben. A vásznon magamat viszontlátni pedig azért nem okozott problémát, mert sokkal inkább a karaktert, Mózest láttam a filmben. Ebben persze az is szerepet játszott, hogy mire a mozibemutató eljött, már számtalanszor láttam magamat a kontrollmonitoron meg a vágószobában. Egyébként őszintén mondom, hogy nagyon jó, családias hangulatú volt a forgatás, és többször is előfordult, hogy Pohárnok Gergely operatőr, akivel ugyanabba a fotósiskolába jártunk, megkérdezte egy-egy beállítás után, hogy tetszik-e, amit a kontrollmonitoron látok.

– Mielőtt zenésznek állt, ezek szerint fotós tervei voltak?
– Igen, korábban jobban érdekelt a fotózás, de aztán amikor az analógot felváltotta a digitális fotózás, ez valahogy elmúlt. Ez nem jelenti azt, hogy manapság ne fotóznék, ha olyan helyzetben vagyok, megszállottként vagyok képes kattintgatni. És azért nem mondanám a zenélésre sem, hogy karrier – sokkal inkább szerelem. Eléggé szűk rétegnek csináljuk a zenét, a zenekarunk a 12z (onetwozed) elektronikus zenét ötvöz szabad improvizációval. Havonta egyszer-kétszer lépünk fel, és már lemezt is adtunk ki, valamint filmzenéket is készítettünk.