Történetünk úgy kezdődött 1974-ben, hogy a pomázi nemzetiségi együttes fiatal zenészeket keresett – meséli Eredics Gábor arra a kérdésre, hogy a délszláv zene felé fordulásuk identitásukból fakadt, vagy pedig éppen fordítva történt az eset. Az együttes alapító muzsikusai – Eredics Gábor és Eredics Kálmán, Borbély Mihály, Győri Károly, Brczán Miroszláv,Szendrődi Ferenc és Nyári Iván – ekkor még egyáltalán nem foglalkoztak identitásbeli kérdésekkel – tudom meg, pusztán annyi volt bennük a közös, hogy egy zeneiskolába jártak, ahol a fúvószenekarban már találkoztak népzenei átiratokkal is, és természetesen megérintette őket a táncházmozgalom, Halmos Béla és Sebő Ferenc akkor már jól ismerhető első népzenei próbálkozásai.
– Pomázon az együttesben minden nemzetiség képviseltette magát, táncoltak szlovák, sváb, szerb, horvát és természetesen magyar táncokat is, így volt teljes a kép – mondja Eredics Gábor, majd hozzáteszi: az volt az igazi kihívás, hogy minden egyes nemzetiségi táncot a saját hangszereivel kísérjenek, így a magyart vonósokkal, a svábot és a szlovákot fúvósokkal, a szerbet és a horvátot tamburákkal.
– Magyar népzene címén mi elsősorban székit játszottunk, amit a Lajtha-gyűjtésből tanultunk, leginkább két tánc között az öltözködési szünetekben. Ekkor kezdtünk utánanézni, és megérteni a történelmi okait annak, miért nincs jelen a magyar népzene és néptánc hagyomány Pomázon és környékén és, hogy ez a szerb és a sváb közösség vonatkozásában mennyire élő. Közben persze jelentősége lett annak, hogy mindnyájunknak van nemzetiségi, délszláv kötődése, a mi dédapánk például szerb pópa volt Csobánkán, Győri Károlynak dalmát kapcsolatai voltak, Borbély Mihálynak szlovák és sorolhatnám. Az volt az érzésünk, hogy ha pesti fiatalok lennénk ilyen gyökerek nélkül, játszhatnánk akármit, de ha mi nem ápoljuk az akkor még élő pomázi hagyományokat, akkor azt senki nem teszi meg helyettünk. Kicsit olyanok voltunk, mint a második generációs amerikai magyarok, akik már lehet, hogy nem beszélnek magyarul, de azért elmennek a magyar táncházba, mert hatalmas örömforrás, hogy ha nyelvben már nem is, de néptánc vonatkozásában még azonosulni tudnak a kultúrájukkal – fogalmaz Eredics Gábor.
A Vujicsics együttes története azért is különleges, mert a negyven év alatt – a kezdetekkor szokásos mozgásokat leszámítva – voltaképp egy jelentős, kényszerű tagváltozás történt, amikor Győri Károly 2006-os halála után egy évvel új hegedűst találtak Vizeli Balázs személyében. – Ennek részben az az oka, hogy kiskorunktól kezdve ismertük egymást, másrészt ha úgy láttuk, hogy valakinek éppen nehézsége volt, például tanulmányok, gyerekek születése, vagy sorkatonaság, akkor nem vittük kenyértörésre a dolgot, hanem türelmesen bevártuk egymást. Ennek persze voltak hátrányai is, például nem adtunk ki annyi lemezt, ugyanakkor sokkal több pozitív hozadéka lett: sikerült egy nagyon egységes hangzást létrehozni, olyat, aminek feltétele az, hogy tökéletesen ismerjük egymás minden rezdülését. Amikor Győri Károly halála után váltani kellett, természetes, hogy még egy olyan kiváló zenésznél is, mint Vizeli Balázs, szükség volt az összeszokásra, ami persze mindig kölcsönös, az ő érkezése, habitusa minket is alakított, de például Áron unokaöcsém bekapcsolódása 2004-ben még simább volt, ő egyszerűen belenőtt a Vujicsicsba – meséli.
Eredics Gábortól megtudom: kevés saját gyűjtésük van, a legtöbb anyagot a pécsi rádió archívumából ismerték meg, később derült csak ki számukra, hogy Vujicsics Tihamér a rádiósokat nyerte meg gyűjtésekre, így ott gazdag anyag halmozódott fel. – Tihamérral nagyon jó volt a kapcsolatunk, az utolsó beszélgetésünk a budakalászi búcsúban nagyon gyümölcsözőre sikeredett, alig vártuk, hogy hazajöjjön, ez után indult Damaszkuszba, de sajnos soha nem tért vissza. Így aztán a megérzéseinkre voltunk utalva, de a magyar népzenei tanulmányok sokat segítettek annak feltérképezésében, hogy egy-egy dallam régi gyökerű-e, vagy például érződik-e rajta a népies műzene hatása. Egy idő után Jugoszláviába mentünk tanulmányútra, és észrevettük, hogy a Kárpát-medence egészen más dialektust takar, mint a rajta kívül eső területek, de Újvidéktől felfelé már otthonosan éreztük magunkat. Tihamér halála után posztumusz kiadványként jelent meg A magyarországi délszlávok zenei hagyományai című kötete, amiről sokat mesélt az utolsó találkozásunkkor, ebben rengeteg nagyszerű kotta volt, amelyeknek a hangzó forrását Pécsett találtuk meg az említett rádióarchívumban, és eljutottunk a Bartók gramofon-felvételekhez is – sorolja forrásaikat a Vujicsics együttes muzsikusa, akik a szerb származású pomázi népzenegyűjtő-zeneszerző nevét 1975-ös tragikus halála után vették fel.
A zenekar abban a szerencsés és örömteli helyzetben van, hogy az utánpótlása is megoldott, még pedig családon belül, apáról fiúra szállva: a Söndörgő együttest ugyanis Eredics Kálmán gyerekei alapították, akik apjuk révén gyakorlatilag beleszülettek a hagyományba, és tulajdonképpen a délszláv muzsikán nőttek fel. A tamburás Eredics Áron a Söndörgő mellett tíz éve már a Vujicsics együttesben is játszik. Az utánpótlás a zenei képzésben is megvalósult: a Zeneakadémia új népzenei tanszékén tamburát is lehet tanulni. – Az, hogy ennek a hangszernek etnikai kötődése is van, jelzi, hogy a bartóki úton közelítünk a népzeneoktatáshoz – fogalmaz a Vujicsics zenekarvezetője, aki a Zeneakadémián is tanít.
Az együttes idén a Kossuth-díjat is megkapta. – Amikor egy kisebbségi kultúrával foglalkozó közösség kivívja egy olyan szakmai és politikai kör figyelmét, ami nem a törzsközönsége, akkor az arra utal, hogy a munkájának észrevehető hatása volt a magyar zenei életre, és ez nagyon jóleső érzés – fogalmaz Eredics Gábor. Elmondja: az idei negyvenéves jubileumot több koncerttel ünneplik: az év során koncerteztek többek között Szentendrén, most a Zeneakadémián hallhatjuk őket, novemberben pedig a Müpában lépnek fel. Itt Sebő Ferenc mellett két különleges vendégük is lesz: Szörényi Levente és Tolcsvay László, ami azért sem meglepő, mert a korai Illés-számok közül jó néhány nagyon közel áll a szerb kólókhoz. A jubileum kapcsán tervezik, hogy eljutnak Belgrádba és Zágrábba is – utóbbi helyszínen a szerb-horvát háború miatt korábban nem volt lehetőségük bemutatkozni –, valamint Bécsbe, Párizsba, Rómába, Pécsre és a pesti Vigadóba is.
