Történetünk úgy kezdődött 1974-ben, hogy a pomázi nemzetiségi együttes fiatal zenészeket keresett – meséli Eredics Gábor arra a kérdésre, hogy a délszláv zene felé fordulásuk identitásukból fakadt, vagy pedig éppen fordítva történt az eset. Az együttes alapító muzsikusai – Eredics Gábor és Eredics Kálmán, Borbély Mihály, Győri Károly, Brczán Miroszláv,Szendrődi Ferenc és Nyári Iván – ekkor még egyáltalán nem foglalkoztak identitásbeli kérdésekkel – tudom meg, pusztán annyi volt bennük a közös, hogy egy zeneiskolába jártak, ahol a fúvószenekarban már találkoztak népzenei átiratokkal is, és természetesen megérintette őket a táncházmozgalom, Halmos Béla és Sebő Ferenc akkor már jól ismerhető első népzenei próbálkozásai.
– Pomázon az együttesben minden nemzetiség képviseltette magát, táncoltak szlovák, sváb, szerb, horvát és természetesen magyar táncokat is, így volt teljes a kép – mondja Eredics Gábor, majd hozzáteszi: az volt az igazi kihívás, hogy minden egyes nemzetiségi táncot a saját hangszereivel kísérjenek, így a magyart vonósokkal, a svábot és a szlovákot fúvósokkal, a szerbet és a horvátot tamburákkal.
– Magyar népzene címén mi elsősorban székit játszottunk, amit a Lajtha-gyűjtésből tanultunk, leginkább két tánc között az öltözködési szünetekben. Ekkor kezdtünk utánanézni, és megérteni a történelmi okait annak, miért nincs jelen a magyar népzene és néptánc hagyomány Pomázon és környékén és, hogy ez a szerb és a sváb közösség vonatkozásában mennyire élő. Közben persze jelentősége lett annak, hogy mindnyájunknak van nemzetiségi, délszláv kötődése, a mi dédapánk például szerb pópa volt Csobánkán, Győri Károlynak dalmát kapcsolatai voltak, Borbély Mihálynak szlovák és sorolhatnám. Az volt az érzésünk, hogy ha pesti fiatalok lennénk ilyen gyökerek nélkül, játszhatnánk akármit, de ha mi nem ápoljuk az akkor még élő pomázi hagyományokat, akkor azt senki nem teszi meg helyettünk. Kicsit olyanok voltunk, mint a második generációs amerikai magyarok, akik már lehet, hogy nem beszélnek magyarul, de azért elmennek a magyar táncházba, mert hatalmas örömforrás, hogy ha nyelvben már nem is, de néptánc vonatkozásában még azonosulni tudnak a kultúrájukkal – fogalmaz Eredics Gábor.