– Az 1969/1973-ban alakult Gesarol/P. Mobil nagyon hamar a közönség kedvence lett, amivel a kultúrilletékesek is tisztában voltak. A bemutatkozó album mégis csaknem egy évtizedet váratott magára.
– Hiába volt országszerte tetten érhető a zenekar népszerűsége, hiába csináltunk jobbnál jobb számokat, a hanglemezgyár szándékosan nem jelentetett meg albumot velünk. Amit ráadásul különböző hazugságokkal is megfejeltek: hol a P. Mobil állítólagos stúdióképtelenségére hivatkoztak, hol a benyújtott dalok – szerintük csapnivaló – színvonalát kifogásolták, vagy ilyen-olyan szempontból alkalmatlannak minősítették. Aztán a Kertészeti Egyetem Klubjában, Göczey Zsuzsa élő rádiós műsorában kiderült az igazság: egy táskát hozattam fel a színpadra, amelyet teátrálisan kinyitottam. Aztán felolvastam a hanglemezgyár belső, bizalmas feljegyzését, amelyben elismerték: rendelkezésükre áll ugyan egy komplett nagylemeznyi P. Mobil-anyag, ennek ellenére nem támogatják megjelenését. Tették ezt minden különösebb indoklás nélkül. A jelenlévő Erdős Péter őrjöngött, nem értette, miként kerülhetett a birtokomba egy belső használatra készült dokumentum. S minderre élő rádióadásban derült fény!
Az első nagylemez anyagát, amelyet a rádió rögzített a Láng Gépgyárban, 1978-ban adott koncertünkön, fél évig rejtegették egy irodában, mondván, a felvétel elveszett. Végül a hangszalagot magam vettem ki az Erdős-titkárság szekrényéből, de így is csak két kislemezt voltak képesek (Kétforintos dal, Menj tovább) gyártani belőle. A rákövetkező évben egy másik koncert anyagából is csak egy számot engedélyeztek, a Miskolcot. Ennek B oldalára a Rocktóber került volna, ám ezt letiltották; ezért a szöveg nélküli Csizma az asztalon lett helyette.
A hanghordozók megjelenésének persze a szocialista tervgazdálkodás is határt szabott: a gyártást egyrészt a dorogi présüzem gyártókapacitása, másrészt a limitált, keményvalutáért vásárolt alapanyag mennyisége határolta be. Erdős Péteréknek a P. Mobil nem fért bele, s főleg azért nem, mert másokat akartak kiadni: megfuttatták az ilyen-olyan stílusú – főképp a Neotont – zenekarokat, előadókat, emellett oda kellett figyelniük a komoly- és népzenei produkciókra is. Mellettünk ugyancsak tíz évig nem kapott lehetőséget a Mini sem, mert Erdős Péter Török Ádámot hippivezérnek tartotta. De menjünk tovább: a legtöbb eladott lemez Fenyő Miklóshoz és a Hungáriához kapcsolódott, ennek ellenére őket is elszabotálta.
– Eközben – Tardos Péter korabeli lexikonja szerint – legalább hatalbumnyi anyagotok maradt a fiókban. Megállja a helyét az összegzés?
– Többé-kevésbé igen. Attól függetlenül, hogy nem álltak szóba velünk, évente összeállítottuk az aktuális turnéhoz kapcsolódó műsort, amelyben mindig helyet kaptak az új számok. A Kintornás szerencséje, a P. Mobil az alagútban vagy a Segítség, jaj! – mind-mind az országos turnék címe volt, valamennyi kitett egy-egy nagylemeznyi anyagot. A srácokkal sikerült megértetnem, hogy mindettől függetlenül csináljuk meg az új nótákat, azokat, amiket minden szempontból megfelelőnek tartunk. Ezek úgy tettek szert országos népszerűségre, hogy egyiket sem játszotta a rádió, és nem sugározta a TV. Ebben az időben rengeteg kalózfelvétel készült a koncertjeinkről, amiket – jártamban-keltemben tapasztalva – ma is őriznek kazettákon. És nemcsak az anyaországban, de Erdélyben és Felvidéken is találkozom ilyen felvételekkel.
– 1981-ben végre stúdióba vonult a P. Mobil. Mi lágyíthatta meg az illetékesek szívét?
– Az említett három kislemezzel egy időre elodázhatták az LP megjelenését. Úgy gondolták – a végrehajtó immár Wilpert Imre volt –, hogy előbb Vikidál, majd a Bencsik–Cserháti duó eltávolításával kellőképpen szétzilálják a P. Mobilt, és nem hitték, hogy a közönség tíz éven át kitart mellettünk. Végül a szakma, az újságírók és a közönség részéről olyan nyomás nehezedett rájuk, hogy kénytelenek voltak meghátrálni. Amikor az első példányt kezembe adta Erdős Péter, megjegyezte, ha akarnak, alaposan keresztbe tehetnek nekünk. Például a reklámban, a terjesztésben, az utángyártásban. Ezt egyébként mind bojkottálták. A betartás már ott kezdődött, hogy a lemezgyár hivatalos, Rottenbiller utcai stúdióját nem biztosították számunkra. A számokat Kóbor János „Mecky” saját házának stúdiójában rögzítettük. Első körben legyártottak és eladtak kilencvenezer darabot a kiadványból, s mikor elfogyott, az aranylemezhez szükséges plusz tízezret már nem voltak hajlandók lenyomni. Egyébként ezt a bizonyos első példányt a Vörösmarty téren velem szembe jövő Radics Béla kezébe nyomtam örömömben.
– Erdős Péterrel nem volt épp felhőtlen a viszonyotok. Személyes ellentét feszült köztetek?
– Az biztos, hogy nem szimpatizáltunk egymással. Három és fél évtized múltán az Égi Zenekar Fesztivál sajtótájékoztatója alkalmával hallottam Felkai Mikitől egy jellemző történetet. Feljött Debrecenből, és beült a Neoton próbájára. Amikor a „doktor úr” a mögötte lévő sorban felfedezte őt, magából kikelve üvöltött a szerencsétlennel, hogy azonnal takarodjon ki a teremből. Csepregi Évának elég nehezen sikerült megértetni vele, hogy „Péter, ez nem a Schuster Lóránt, hanem a Felkai Miklós”. Erdős – ezek szerint – minden hosszú hajú, bajuszos figurában Schustert látott
