– Eközben – Tardos Péter korabeli lexikonja szerint – legalább hatalbumnyi anyagotok maradt a fiókban. Megállja a helyét az összegzés?
– Többé-kevésbé igen. Attól függetlenül, hogy nem álltak szóba velünk, évente összeállítottuk az aktuális turnéhoz kapcsolódó műsort, amelyben mindig helyet kaptak az új számok. A Kintornás szerencséje, a P. Mobil az alagútban vagy a Segítség, jaj! – mind-mind az országos turnék címe volt, valamennyi kitett egy-egy nagylemeznyi anyagot. A srácokkal sikerült megértetnem, hogy mindettől függetlenül csináljuk meg az új nótákat, azokat, amiket minden szempontból megfelelőnek tartunk. Ezek úgy tettek szert országos népszerűségre, hogy egyiket sem játszotta a rádió, és nem sugározta a TV. Ebben az időben rengeteg kalózfelvétel készült a koncertjeinkről, amiket – jártamban-keltemben tapasztalva – ma is őriznek kazettákon. És nemcsak az anyaországban, de Erdélyben és Felvidéken is találkozom ilyen felvételekkel.
– 1981-ben végre stúdióba vonult a P. Mobil. Mi lágyíthatta meg az illetékesek szívét?
– Az említett három kislemezzel egy időre elodázhatták az LP megjelenését. Úgy gondolták – a végrehajtó immár Wilpert Imre volt –, hogy előbb Vikidál, majd a Bencsik–Cserháti duó eltávolításával kellőképpen szétzilálják a P. Mobilt, és nem hitték, hogy a közönség tíz éven át kitart mellettünk. Végül a szakma, az újságírók és a közönség részéről olyan nyomás nehezedett rájuk, hogy kénytelenek voltak meghátrálni. Amikor az első példányt kezembe adta Erdős Péter, megjegyezte, ha akarnak, alaposan keresztbe tehetnek nekünk. Például a reklámban, a terjesztésben, az utángyártásban. Ezt egyébként mind bojkottálták. A betartás már ott kezdődött, hogy a lemezgyár hivatalos, Rottenbiller utcai stúdióját nem biztosították számunkra. A számokat Kóbor János „Mecky” saját házának stúdiójában rögzítettük. Első körben legyártottak és eladtak kilencvenezer darabot a kiadványból, s mikor elfogyott, az aranylemezhez szükséges plusz tízezret már nem voltak hajlandók lenyomni. Egyébként ezt a bizonyos első példányt a Vörösmarty téren velem szembe jövő Radics Béla kezébe nyomtam örömömben.
