Magyarországon még sohasem mutatták be a mostani tárlatéhoz hasonló teljességgel az egyetemes művészet egyik legragyogóbb korszakát, a holland arany évszázad festészetét – hangsúlyozta a tegnapi sajtóbemutatón Baán László, a Szépművészeti Múzeum főigazgatója.
A kiállítás tehát egyrészt méltó folytatása annak az intézmény gyűjteményi egységeihez kapcsolódó, nagy művészettörténeti korszakokat, stílusokat bemutató sorozatnak, amely 2006-ban kezdődött el a spanyol gyűjteményhez kötődő El Greco, Velázquez, Goya című tárlattal, majd a 2009-es Botticellitől Tizianóig és a 2013-as Caravaggiótól Canalettóig című kiállítással folytatódott, másrészt a legméltóbb, a hazai közönség érdeklődése mellett nemzetközi figyelemre is számot tartó esemény a múzeum 2015 tavaszi időleges bezárása előtt.
Akkor olyan rekonstrukciós munkálatok kezdődnek az épületben, amelyek után eddig nem látogatható terek nyílnak meg a látogatók előtt. A múzeum remekművei azonban a rekonstrukció időszaka alatt is láthatóak lesznek: a gyűjtemény ötven legjelentősebb alkotását a Magyar Nemzeti Galériában mutatják be.
Nagyjából ennyi a száma azoknak a festményeknek is, amelyek a múzeum anyagából kerülnek a ma nyíló kiállításra, jeleként annak, hogy akár csak a spanyol vagy az olasz, a Szépművészeti holland gyűjteménye is igen jelentősnek mondható, a Hollandián kívüli kollekciók sorában Európában az első öt közé tartozik.
Egyébként is a legek kiállításának mondható a Rembrandt és a holland arany évszázad festészetét bemutató tárlat, hiszen a többi mű a világ ötven köz- és magángyűjteményéből érkezett, a legjelentősebb kölcsönzők között van az amszterdami Rijksmuseum, a stockholmi Nationalmuseum, a párizsi Louvre, a londoni National Gallery, a Los Angeles-i Getty, a New York-i Metropolitan, a firenzei Uffizi és a madridi Prado.
A tárlat megrendezése mintegy ötszázmillió forintba került, a kölcsönzött művek biztosítási értéke egymilliárd euró, azaz több mint háromszáz milliárd forint. Húsz Rembrandt-kép még a világ legnagyobb múzeumaiban is ritkán kerül egymás mellé – nem beszélve arról, hogy Budapesten akkor sikerül bemutatni a művész 1669-es, tehát halála évében készült, Firenzében őrzött önarcképét, amikor Londonban éppen a mester öregkori műveiből nyílt nagyszabású bemutató –, Vermeernek pedig eddig egyetlen képét sem láthattuk Magyarországon.
Most pedig mindjárt három is bekerült a kiállítás Városok és polgárok című fejezetébe: Az asztronómus, A geográfus és A katolikus hit allegóriája. Az első a Louvre-ból, a második Frankfurtból, a harmadik New Yorkból érkezett.
Ha csak ezt a három képet látnánk, már akkor is megérthetnénk, miért beszél a kiállítás címe „arany évszázad festészetéről”: egy olyan polgári kultúra művészetének remekművei sorakoznak a falakon, amelyet alapvetően meghatározott a spanyol Habsburgok ellen a szabadságért való küzdelem és a protestáns erkölcs, a gazdasági fellendülés és az ahhoz kapcsolódó általános jólét, a műveltség, a városias kultúra és a tolerancia.Noha a protestáns templomokból száműzték a vallási tárgyú képeket, a hét északi németalföldi tartomány lakosságának egyharmadát kitevő katolikusokat nem tiltották el vallásuk gyakorlásától. Így a jelentős személyiségeket – élükön a függetlenségi háborút irányító Orániai Vilmossal vagy a magyar protestáns gályarabok kiszabadítójaként is tisztelt Ruyter generálissal –, jómódú polgárokat megörökítő portrék, csoportképek, az élet minőségére utaló csendéletek, életképek, városképek, a természet értékei iránti fogékonyságot jelző tájképek mellett a vallási tárgyú, bibliai témájú művek sem tűntek el a korszak festészetéből.
Éppenséggel ez a műfaj az egyik, amelyben Rembrandt és műhelye is kimagasló jelentőségű műveket hozhatott létre, ahogyan azt a tárlat ötödik, egyben központi, Rembrandt és fényköre című fejezet bizonyítja.
Igaz, az első Rembrandt-kép, amellyel a tárlaton találkozunk, már a második, Arcok az aranykorból című fejezetében felbukkan, az 1632-es Fiatal nő képmása, mellette Frans Hals két évvel későbbi Férfiképmása függ. Nagy mester volt Hals is, tagadhatatlan, de ahogyan Rembrandt a hajat takaró tüllkendőt, a nyak- és a csuklófodor csipkéit, főképpen pedig a fiatal nő érzelmeit elrejtve kifejező arcvonásokat megfestette, nos, erre rajta kívül más nem volt és nem is lesz képes a festészet történetében. Igaz, elmondhatnánk ezt három évvel korábbi önarcképéről, vagy a fiát, Tituszt ábrázoló portrékról is, amelyek a tárlat csúcspontját jelentik.
A Rembrandtnak és műhelyének szentelt fejezet legkorábbi műve, a Szemüvegárus 1623-ból származik, az utolsó az említett 1669-es önarckép. Találkozunk ebben az összeállításban bibliai témájú kompozícióival, de a Szépművészeti egy New York-i magángyűjteményből kölcsön kapta a nagyméretű, Minervát ábrázoló festményt is, amelynek külön érdekessége, hogy egykor a híres magyar magángyűjtő, Nemes Marcell birtokában volt.
A fény és az árnyék drámai kontrasztja, a matérián át sugárzó éteri tisztaság jellemzi e műveket, az anyagi érték szellemivé válik rajtuk. Még akkor is, vagy éppen azért, mert Rembrandt a finom rétegekkel kialakított sima felszín helyett hol puhább, széles ecsetvonásokkal, hol pedig vastagon felvitt festékrétegekkel, a kortársak által „durvának” nevezett festésmóddal építette fel a formákat, amelyek szemlélésére a mester a jó megvilágítást és egy bizonyos távolság tartását javasolta.
Nos, itt a páratlan alkalom: a budapesti látogató immár történelmi távlatból, a lehető legkedvezőbb fényviszonyok között szembesülhet a holland arany évszázad legkiemelkedőbb mestere és kortársai művészetével.
