Volt negyven év Magyarországon és Kelet-Európában, amikor a művészet az volt, amiről a hatalom azt állította, hogy az. Eközben a nagyvilágban szépen folytatódott minden úgy, ahogyan korábban, a művek megszülettek, a művészek átadták őket a galériásoknak, akik szerencsés esetben megtalálták a vásárlót, a magángyűjtőt. Más alkotásokat múzeumok vásároltak meg, de előbb-utóbb a magángyűjtemények legjelentősebb darabjai is közgyűjteménybe kerültek.
Ma már Magyarországon (főként persze Budapesten) is van néhány kortárs galéria, a kortárs magyar művészet azonban máig nincs igazán értékéhez méltón jelen sem a hazai köztudatban, sem a nemzetközi főrumokon. A változtatásra történt jó néhány kísérlet. A kilencvenes években megrendezték a Budapest Art Expót, majd néhány éves szünet után a Budapest Art Fairt, négy évvel ezelőtt pedig jött az első Art Market is.
Ledényi Attila, a vásár igazgatója szerint „az Art Market megalapításakor olyan platform létrehozását tűztük ki célul, amely egyaránt képes a kortárs művészet iránt még nem elkötelezett közönség bevonására, és amely kielégíti a kifinomult igényekkel fellépő látogatókat is”, ily módon pedig Budapest egyre inkább a kortárs művészet regionális központjává válik.
A cél egyre inkább megvalósulni látszik, Navracsics Tibor, az Európai Bizottság biztosjelöltje, az Art Market egyik védnöke köszöntőjében az épülő Európába vetett hittel üdvözölte, hogy a rendezvény keretei között kialakult a Fiatal Európa művészi és kereskedelmi koncepció.
A másik védnök, Nancy Brinker volt budapesti amerikai nagykövet, aki már a rendezvény megszületésekor is bábáskodott, egy személyes mozzanat felidézésével érzékeltette, milyen nagyot lépett előre az Art Market azzal, hogy idén először megrendezték az Art Photo Budapestet is a vásáron. Ő ugyanis gyűjteményének építése kezdetén André Kertész két fotográfiájához is hozzájutott, s később a kortárs magyar fotográfusok keltették fel fia, Eric Brinker érdeklődését is a műgyűjtés iránt.
Mindezek után aligha kezdhetné máshol a vásári körsétát a látogató, mint a Millenáris D épületének alsó szintjén. Itt a fotókat kiállító galériák kaptak helyet, s mindjárt a kortárs magyar fotóművészet három olyan kiemelkedő személyiségének a műveivel találkozhatunk, mint Korniss Péter, Tóth György és a nemrégiben elhunyt Kerekes György.
Fotók és grafikák egyaránt szerepelnek a budapesti Art+Text standján, amely Körner Éva (1929–2004) művészettörténész hagyatékából válogatva a moszkvai és leningrádi konceptualizmus alkotóinak műveit prezentálja. Az alkotások egyrészt fontos dokumentumai a nemzetközi művészeti kapcsolatoknak, másrészt izgalmas múzeumi értékek már ma is.
Hasonló élményt jelent a zágrábi Marinko Sudac-gyűjtemény megismerése, amely ezúttal egyetlen alkotó, a szlovák Stanislav Filko fotóit mutatja be. A varsói Apteka Sztuki (Művészet Patikája) három kortárs fotográfus műveivel jelentkezett, Robert Olejnik, Janusz Sochacki és Robert Pawlowski régi technikákat, ritka eljárásokat alkalmazó fényképei magukba sűrítik a XX. századi fotóművészet történetét.
A D épület emeletén a művészeti nevelés intézményei és művészeti lapok standjait rendezték be, de Botos Péter Hommage a Fibonacci című munkájával itt indul az a sorozat is, amely már a B épület standjain folytatódik: a kortárs magyar üvegművészet több kiváló alkotója van jelen a vásáron. Bohus Zoltán, Lukácsi László üvegplasztikái a vásár kimagasló értékű darabjai, akárcsak Fekete László keramikusművész nagyméretű szobra, egy hétdarabos holokausztsorozat első része, amely – akárcsak Bohus Zoltán munkája – a Bergman Galéria standján látható. A galéria vezetője, Gajzágó György koncepciója alapján alakították ki egyébként a Millenáris parkban a szabadtéri szoborkiállítást, amelynek egyik legizgalmasabb műve Bojti András nevéhez köthető.
A legek a B épületben folytatódnak tovább, ahol igazi vásári hangulat uralkodik. A vendég Németország galériái váltakoznak a hazaiakkal és svájci, török, román, szlovák galériák standjaival, az emeleten olasz művészeti akadémiák, magyar művészeti szervezetek, alapítványok vannak, és még egy azerbajdzsáni vendéget is üdvözölhetünk.
A hangzavar természetesen bábeli – illetve az lenne, ha a művészet nyelve nem lenne nemzetközi. És egyébként is: az önmagában is művészei értékű egykori üzemcsarnok közepén helyezték el Roland Kazi munkáját, a Várfok Galéria projektjeként kiállított Hiedelemverklit, amelynek figurái éppen úgy forognak, ugrálnak, hajlonganak, mint a régi vásári mutatványosbódék bábui. Itt szavakra már nincs is szükség, egy a lényeg: tekerni kell.
És a Hiedelemverkli forog tovább.
