– Eredetileg is életműsorozatot terveztek, vagy a tavalyi koncertek sikereinek hatására döntöttek úgy, hogy folytatják a sort?
– Ha rosszul sikerült volna, nyilván nem erőltetjük, de a terv alapvetően, már a tavalyi koncertek előtt is az volt, hogy folytatjuk tovább. Tematikusan felosztottuk a zenekar pályafutását, a tavalyi fellépések az első nagylemezt megelőző időszak terméséről szóltak, idén a harmincéves Marsbéli krónikák kerül terítékre, a jövő évi pedig a Solaris 1990 című album Los Angeles 2026 című opusa köré épül majd a terveink szerint. A sorozat lezárásként értelemszerűen a máig utolsó stúdióalbumot, a Nostradamust vesszük elő.
– Éppen harminc éve jelent meg a Marsbéli krónikák. Komoly harcot kellett vívniuk már azért is, hogy az albumot egyáltalán felvehessék.
– Hosszú küzdelem volt valóban. Egyfelől könnyebb helyzetben voltunk, mint más zenekarok, mert instrumentális zenét játszottunk, nem volt szöveg, nem kellett hozzá sanzonbizottsági engedély, nem tudtak belekötni a tartalomba. Másrészt viszont nehezebb volt, hiszen nem volt szöveg. Akkoriban nem létezett piaci zenekiadás. A Hungaroton döntötte el, hogy mit ad ki és mit nem. Ők azokra a műfajokra figyeltek, amelyek a legnagyobb és leggyorsabb hasznot hozzák. Az instrumentális progresszív rock Magyarországon, elsősorban a Hungaroton vezetőinek szemében, periferiális műfajnak számított. Hiába volt itthon is rajongótábora, a vezetőség számára ez ingoványos talaj volt, így inkább rá sem merészkedtek. Ennek köszönhetően sok nagyszerű zenekar tűnt el itthon a süllyesztőben: a V73, a Teátrum. Nem csinálhattak lemezt, így nem tudtak nyomot hagyni. A Syrius Ausztráliában készített lemezt, amit később nagy nehezen itthon is kiadott a Hungaroton. Az East vagy a Panta Rhei is akkor jutott megjelenési lehetőséghez, amikor elhagyták az instrumentális vonalat. Nagyon nehéz volt lemezt készíteni akkoriban. Nekünk talán a tudományos fantasztikus téma segített. Valakinek eltaláltuk az ízlését a Hungarotonban, akinek a Marsbéli krónikák sci-fi háttere feküdt, és így adtak egy lehetőséget: két hetet kaptunk a lemezfelvételre, mindennap hajnali kettő és reggel kilenc között.
– A debütálást azonban akkor még nem követte második lemez, két év múlva pedig feloszlottak. Mi történt?
– Megjelent a lemez, összesen kb. 40 ezer példány fogyott belőle, sokan jöttek a koncertjeinkre, úgy éreztük, hogy sínen vagyunk. Megcsináltuk a második lemezanyagot, bevittük a Hungarotonhoz, ahol azzal fogadtak, hogy ez kevés, ők százezer fölötti példányszámban gondolkodnak: az Edda vagy a Neoton számukra az etalon, mi nem vagyunk az a szint, nem vehetjük fel a második lemezt. Ezzel ki is mondták az együttesre a halálos ítéletet, hiszen akkoriban, ha nem volt album, nem volt zenekar sem.
– Ekkor hozták létre a Napoleon Boulevard zenekart. Hatalmas váltásnak tűnt, hogy instrumentális progresszív rock helyett egyszer csak popzenét kezdenek játszani. Hogy vezetett út egyik műfajból a másikba?
– Nagyon sokat beszéltünk erről akkor, több verziót is felvázoltunk. A cél a második Solaris album megjelentetése volt. Nyilvánvalóan látszott, hogy az ehhez vezető út csak az lehet, ha a Hungaroton számára elkerülhetetlenné tesszük a lemez kiadását, mert maguktól nem fogják megtenni. De hogyan lehet ezt elérni? Azt találtuk ki, hogy létrehozunk egy olyan produkciót, ami a lemezgyár számára vonzó és sikeres, ugyanakkor a mi kezünkben van. Azt egyértelműen eldöntöttük, hogy a Solarist semmiképp sem farigcsáljuk ilyenné, így az első ötletünk az volt, hogy csinálunk különféle stílusú zenekarokat, amiknek mi írjuk a számait, mi találjuk ki az arculatát, gyakorlatilag producerként felügyeljük őket, és közben folytatjuk a Solarist – aztán majd eldől, melyik lesz közülük sikeres. Ez a szerkezet azonban akkoriban nem működhetett. Így jött a következő ötlet, hogy oké, akkor mi magunk csinálunk egy másik zenekart. Na, ez lett a Napoleon Boulevard. ’86 áprilisában szerveztünk egy Solaris-búcsúkoncertet a Petőfi Csarnokba (ahová egyébként rengetegen eljöttek, csak épp a Hungaroton emberei nem ), látszólag lezártuk a történetet, és hozzáláttunk a második énünk felépítéséhez. A terv egyértelmű volt: ha az új formációval sikeresek leszünk, elővesszük a Solaris második albumának tervét, és kikerülhetetlen helyzet elé állítjuk a Hungarotont. A megvalósításra három évünk ment rá. Már az elején óriási szerencsénk volt: épp az alakulásunkat követően hirdették meg az első Interpop fesztivált, amire azonnal beneveztünk. A dal, amivel indultunk (Ugye, eljönnek a repülők?), óriási siker lett, megnyertük a fesztivál első díját, a közönségdíjat, és szinte azonnal stúdióba vonulhattunk az első Napoleon Boulevard-album felvételére. Mondanom sem kell, már nem kellett éjszaka és hajnalban felvenni az anyagot, mi választhattunk hangmérnököt. Hozzáteszem: máig hálásak vagyunk a Marsbéli krónikákhoz a Hungaroton által kirendelt hangmérnökért, Kálmán Sándorért, aki az egész pályafutásunkat végigkísérte azután. Hároméves története során a Napoleon Boulevard nagyjából egymillió lemezt adott el. Amikor 1989-ben szerződést akartak hosszabbítani velünk, elővettük azt a réges-régi kazettát, és feltételül szabtuk, hogy kijöhessen a második Solaris-album. Hát így jelent meg – négy évvel a zenekar búcsúkoncertje után! – a Solaris 1990.
– Hiába az album, mégis befejezték a zenélést, és egészen 1995-ig nem lehetett hallani az együttesről.
– A Solaris 1990 megjelenésével a Napoleon Boulevard-projektünk elérte célját. Ez volt a történet vége – gondoltuk akkor. Abbahagytuk az aktív zenélést, mindenki más irányba indult. 1995-ben aztán váratlanul megkerestek minket Los Angelesből. Egy ottani progresszívrock-fesztiválra invitáltak, mint később kiderült, a Solaris lett az első nap fő fellépője, úgynevezett headlinere. Összeálltunk erre az egy koncertre, ám utána folyamatosan jöttek a meghívások: Rio de Janeiro, Mexikóváros, Monterrey, Baja California, Washington, New York. A Los Angeles-i koncert után közel tíz év alatt bejártuk a fél világot. Megtapasztaltuk, milyen lett volna mindezt fiatalon végigcsinálni. A lehetőség meg lett volna, hiszen pont a Marsbéli krónikák alapozta meg a zenekar hírnevét külföldön. Egy japán cég vette meg a jogokat és kezdte el terjeszteni világszerte. Erről azonban mi semmit sem tudtunk. Pedig a siker mindenkinek jó lett volna, a Hungarotonnak is, de még csak meg sem próbálták külföldön terjeszteni, örültek, hogy a japán kiadó megvette és nincs több dolguk vele.
– A siker, a közönség visszajelzései is motiválták a zenekart, hogy ebbe az irányba haladjanak tovább?
– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem. Rögtön az első lemezből 150 ezer darabot adtunk el, a másodikból is nagyjából ugyanannyit, a harmadikon szerepelt a Júlia nem akar a földön járni című dalunk, ez lett a legsikeresebb, 250 ezer példánnyal. A közönség érdeklődése folyamatosan motiválja az embert, és meg is szerettük ezt a zenei közeget, hiszen folyamatosan sikerült valami különlegességet belecsempésznünk. Ha valaki meghallgatja az albumokat, mindig talál rajtuk valami furcsát, ami elüt a hagyományos popszámoktól. Persze, voltak ehhez inspiráló mintáink: számos, egykori progresszív zenekar találta meg az utat a popularitás felé, elég csak a Genesisre, a Pink Floydra vagy Mike Oldfieldre gondolni. De egy pillanatig sem feledkeztünk meg a Solarisról – amit elterveztünk, végül véghezvittük, és ez volt számunkra a legfontosabb: megjelenhetett a második Solaris-album.
– A Solaris az egyik legismertebb magyar zenekar a világban. Mit gondol, minek köszönhető a hatalmas külföldi siker?
– Ha ismernénk a siker receptjét, mindig aszerint készítenénk albumokat. Az úgynevezett progresszív rock ma már külföldön is rétegműfaj. Ám nagy lélekszámú országokban a rétegműfajok is sokkal több embert jelentenek, egy több száz milliós országban nyilván más a réteg mérete. Azokban az országokban, ahová meghívtak bennünket, ahol sikerünk volt, ennek a zenének még mindig nagyon komoly közönsége van. És remélem persze, hogy a mi részünk is benne van a sikerben, a Marsbéli krónikákkal eltalálhattunk valamit, ami szerte a világon megragadta az embereket, és harminc év után is emlékeznek rá.
– Az életműsorozat következő, vasárnapi állomása az első albumuk lesz. Hogyan épül fel a koncert?
– Az eredeti tervek szerint az idei koncertre a Marsbéli krónikákat vesszük elő. Egy az egyben lejátsszuk a lemezt, sőt, ki is bővítünk egyes részeket, ez adja majd az este gerincét. Emellett mindenképpen akartunk ízelítőt adni az aznap megjelenő Marsbéli krónikák II. anyagából is, ezért két tételt szintén eljátszunk belőle, körülbelül tíz percben. A koncert harmadik részében pedig megemlékezünk az együttes alapító tagjairól: az 1998-ban elhunyt Cziglán István (Czigi) gitárosról és a tavaly távozott Tóth Vilmosról. Az estén a zenekar mindhárom korszakának felállása jelen lesz: Kollár Attila – fuvola, Bogdán Csaba – gitár, Erdész Róbert – billentyűs hangszerek, Gömör László – dob, Seres Attila – basszusgitár, Raus Ferenc – dob. És több meghívott vendég is színpadra lép velünk: Ullmann Zsuzsa – ének; Szirtes Edina Mókus – ének, hegedű; Krasznai Tünde – ének; Szendőfi Balázs – basszusgitár; Erdész Tamás – szólógitár; Gerendás Péter – akusztikus gitár és Muck Ferenc – szaxofon.
– A koncert napján jelenik meg a Marsbéli krónikák II. Visszatérnek ezzel az albummal a ’84-ben megjelent első rész világához?
– Szerkezetében követjük az első lemezt. Egy három nagy egységből álló szvittel kezdünk, utána rövidebb dalok következnek. A sci-fi háttér sem változott, talán csak annyi, hogy most kizárólag Ray Bradbury körül forog az album, míg korábban többféle forrásból merítettünk. Sokat gondolkodtam azon, hogy térjünk-e vissza az első Marsbéli krónikák történethez vagy gondoljuk tovább a dolgot, ahogy a zenében is továbbléptünk, hiszen eltelt időközben harminc év. Végül rátaláltam Bradbury Night call (Éjszakai telefonhívás) című novellájára, és ez lett az összekötő láncszem a Marsbéli krónikák és a Marsbéli krónikák II. között. Az írás egy apokaliptikus vízió a Marson élő utolsó emberről, aki egész életében várja a megmentő űrhajót – amely persze sosem jön el – és közben egy mesterséges intelligenciát épít magának, ami végül elpusztítja alkotóját. Ezt a koncerten dramatizáljuk is, M. Kecskés András pantomimművész, akinek munkássága szorosan kapcsolódik a zenekar pályafutásához, Czigi egyik kompozíciójából épít fel egy színpadi produkciót, amely elvezet majd a Marsbéli krónikák II.-höz, ami már a saját történetünk: sok ezer évvel a Night call drámája után egy űrhajó mégiscsak visszaérkezik a Marsra a fedélzetén vagy száz emberrel. Ők már csak az utolsó túlélő által teremtett mesterséges intelligenciát találják a bolygón, és apró nyomokból próbálják rekonstruálni az időközben történteket.
– A zenekar teljes világát meghatározza a tudományos fantasztikum. Ez volt a kiindulópont, vagy utólag találtak rá erre a műfajra?
– Rögtön az elején belebotlottunk. Czigivel egy középiskolába jártunk, és egyik nap felhívott, hogy lesz a Pesti Műsornak egy tehetségkutatója, induljunk el rajta. Ekkor azonban még nem volt zenekar. Rendben, mondtam, induljunk el! Ám a nevezéshez kellett a tagok névsora meg egy név. Elkezdtünk hát ötletelni, végül rátaláltunk a Solarisra, amiről azonnal éreztük, hogy a legjobb választás. Sci-fi-rajongók voltunk, Stanislaw Lemet mindketten szerettük, így lett a zenekar Solaris, a név pedig kijelölte a zenekar útját. A tudományos fantasztikum iránti rajongás minden később csatlakozott tagban megvolt, nem kellett utólag kitalálnunk, nem volt eltervezve, természetesen jött.
– A vasárnapi koncert és az új lemez megjelenése után hogyan tovább? Mit terveznek a következő évekre?
– Sosem terveztünk igazán. Eddigi koncertjeink mindig váratlan meghívásokból adódtak. Ez az életműsorozat az első, amit előre megterveztünk. Haknizenekar nem lesz belőlünk, itthon évi egy koncertnél többet biztos, hogy nem fogunk játszani. A Solaris mindannyiunk számára hobbi, vagy inkább azt mondanám, szerelem. A lemez meg úgy működik, hogy ha ötleteink vannak, szívesen dolgozunk rajtuk. Tíz évig nem készült Solaris-album, hát most csináltunk egyet. Nincs emögött semmilyen tervszerűség.
