Az interjúra készülve találtam egy kiváló rövidfilmet arról, hogyan vette fel a Branford Marsalis Quartet a Four MFs Playin’ Tunes (kicsit szégyenlős fordításban Négy anyaszomorító fickó dalokat játszik lehetne magyarul a cím) anyagát. Marsalis szerint olyan kreatív energiák jöttek létre a zenekaron belül, annyira értették, érezték egymást, hogy akár egy nap alatt is felvehették volna az összes számot. A dalok felvételei között arról beszéltek a zenészek, mit gondolnak a munkáról, a számokról, a zene lényegéről. „Ha egy szóban kellene összefoglalnom, mit jelent a dzsessz, háromszor is elismételném: intenzitás, intenzitás, intenzitás” – mondta Marsalis.
Kíváncsi lettem, vajon az előadó, aki az utóbbi években a klasszikus zenében is világszínvonalú szólistává vált, más műfajokra is érvényesnek tartja-e ezt a tömör meghatározást. A válasz természetesen igen volt. „A közönség azonnal reagál az intenzitásra. Különösen amikor adagio, tehát lassú tételeket játszunk” – válaszolta. A dzsessz műfajra visszatérve Marsalis elmondta, hogy ha magát kellene definiálnia, akkor inkább használná a zenész, mint szaxofonos meghatározást.
– A szaxofonosok eszköznek tekintik a számokat arra, hogy megmutathassák saját virtuóz előadói képességüket. Akár szükség van erre egy adott dalban, akár nincs. Szerintem más a feladat. A zenész dolga az, hogy minél autentikusabban közvetítse a dal érzelmi töltéseit, üzenetét. Nem érzem szükségét annak, hogy átharmonizáljam Gershwint. Art Blakey a következőket mondta nekem, amikor úgy harminc évvel ezelőtt mégis ilyesmivel próbálkoztam: „Gershwin nem várja el tőled, hogy dobd fel a zenéjét. Azt már megtette ő maga. Amit most csinálsz, pusztán arról szól, hogy megpróbálod eltitkolni, mennyire képtelen vagy meggyőzően eljátszani azt, amit ő leírt.” Igaza volt – emlékezett a zenész.
Marsalis olyan dzsesszóriásokkal játszott, mint Miles Davis, Dizzy Gillespie, Herbie Hancock. Közreműködött Sting lemezein és koncertjein, szaxofonozott a Greatful Dead együttessel is. De itt még nem értek véget zenei kalandozásai, hiszen jó ideje a világ legrangosabb klasszikus együtteseivel játszik komolyzenei koncerteken. Honnan ered ez a meglepő nyitottság műfajok és előadók felé? – kérdeztem.
– Ez nem a nyitottságról szól, inkább arról, hogy képes, illetve alkalmas vagy-e valamire. Amikor cseperedtem, popzenét játszottam. Tizenéves korom végén kezdtem a dzsessz felé kanyarodni, a klasszikus zenével pedig negyvenes éveimtől dolgozom. Sosem tartottam attól, hogy valami nem szól elsőre tökéletesen a közönség előtt. Tudom, ez az egyetlen útja annak, hogy tanuljak, hogy jobb lehessek. A zenét mindig a saját szabályai és határai között értelmezem. Nem próbálok minden muzsikát beleerőszakolni egy olyan rendszerbe, amit én magam találtam ki.
A kedvenc zeneszerzőire vonatkozó kérdésre hosszasan sorolta a klasszikusokat. Bach, Mozart, Mahler, Wagner, Sosztakovics, Copeland, Barber, Csajkovszkij, Rahmanyinov, Schumann, Liszt, Prokofjev, Richard Strauss, Sally Beamish, Richard Danielpour, Christopher Rouse. A lista végén megjegyezte, hogy ennél sokkal többen is vannak. Ők csak az elsők, akik eszébe jutottak. Amikor a fejlődését meghatározó muzsikusokról kérdeztem, megint érdekes névsor érkezett:
– Mindenki, akit az előbb felsoroltam, valamint Charlie Parker, Thelonius Monk, Louis Armstrong, Sidney Bechet, Miles Davis, Wayne Shorter, Warne Marsh, Sonny Rollins, Sting, Stevie Wonder, Marvin Gaye, az Earth, Wind and Fire, Elton John, Led Zepelin, a Yes, a The Beatles, Muddy Waters, John Lee Hooker, Bessie Smith, Billie Holiday, Willie Dixion és még sokan mások.
Visszatérve a budapesti koncertre, amely alapvetően a Four MFs Playin’ Tunes albumra épül, megjegyeztem, hogy a felvétel megjelenése után sokan úgy gondolták, talán ez a legjobban sikerült lemez a Branford Marsalis Quartet eddigi munkái közül. A művész nem értett teljesen egyet ezzel az értékeléssel.
– Nem biztos, hogy én is ezt gondolom, sőt szerintem így nem is igaz. Szeretem ezt a munkánkat, de az Eternal című lemezünket is fontosnak tartom, vagy a Joey Calderazzóval felvett duóinkat, és a Love Supreme DVD is egész jó. De mindig örülök, ha bármelyik lemezünkről azt gondolja valaki, hogy neki az a kedvence.
