Márai Sándor naplóinak kiadásait nyomon követni embert próbáló feladat, ha csak a hazai gondozásokat vesszük, akkor is. Naplók ettől eddig, sorban, néha átfedésekkel, ami a naplókból kimaradt és végül (?), de nem utolsósorban a teljes napló, szintén sorozatban.
Márai megkerülhetetlen a magyar irodalomban, idézik jobbról-balról, darabjait játsszák a színházak, regényeit idegen nyelvekre fordítják, ráadásul még olvassák is, kiváltképp az olaszok. Mindez persze több évtizedes elhallgatás után van így, mialatt Márai belakta a fél világot, főleg azon részeit, ahonnan kitűnően lehetett látni a többit.
Az életmű legérdekesebb darabjai számomra a Zendülők (ha ezt Cocteau írja, örökös babérkoszorú járt volna érte), a csodálatos, szívbemarkoló Szindbád hazamegy és természetesen a naplók. Utóbbiakból körvonalazódik ugyanis maga az ember és a szerző világszemlélete, túl a végtelenül közhelyes „polgárin”. Az 1967-es bejegyzéseket 1992-ben olvastam először, néhány oldal volt csupán, el is fogyott vele az 1958-tól íródott kötet.
Aztán egyik este arra gondoltam, hosszú lesz az éjszaka, nekiesek A teljes napló 1967–69-nek (Helikon Kiadó, 2014), lássuk mire megyünk ketten hajnalig. Arra emlékeztem, hogy a történet kezdetén hősünk elhagyja a rideg New Yorkot, és visszatér Olaszországba, így aztán bekészítettem egy kis kecskesajtot, olajbogyót, némi vörösbort, és máris jöhet Nápoly, Salerno, Campania, a tenger, ha másként nem megy.
Mert Márai érezte a Délt, na jó, nem mint egy véreres szemű Hamvas, de azért mégis. És jó is, máris fürdünk a fényben és a kékben, nyugtával dicsérjük a Napot. Azt persze több száz oldalnyi Napló elolvasása után pontosan tudtam, hogy Márai egy kicsit olyan, mint az öreg csávók az erkélyen a The Muppet Show-ban, és majdnem mindenki más dilettáns és idióta ezen a világon, de ezt nevezhetjük könyörtelen éleslátásnak is. Mert részben egyébként az.
Ám ami ezután következett, az felülmúlta minden emlékemet és elképzelésemet. Az első gondolat persze az, hogy ha ez az ember ezeket a sorokat ma írja le, és véletlenül napvilágra kerülnek, akkor nemhogy idézgetik, de maximum a börtönújság irodalmi rovatát szerkesztheti. Mindenki megkapja a magáét, de nagyon durván. A kommunisták, a liberálisok, a zsidók, a négerek (vö. emberevők), a pápa a tökeivel együtt, a homoszexuálisok, a nők, az amerikaiak, az oroszok, a kínaiak, a franciák, a társutasok, a parasztok, az értelmiség, a Szabad Európa Rádió és a hippik. Na, c’mon, Sanyi bá’, adjon nekik! És már itt is vannak sorban. Illés Endre, Illyés, Németh László, Kassák, a nyugatosok, Szabó Dezső, Schweitzer, Malamud, Gellért Oszkár, a The New York Times és a Time „bulvármagazin”, a beat-írók (érdekes, hogy Kerouacot tévedhetetlen ízléssel kiböki egy válogatásból, és el is helyezi Mark Twain mellett), senki sem menekülhet, ez nem hogy nem „pc” (na, annak még adott volna az öreg), ez kivégzés. Balegyenes, jobbcsapott, jó napot!
Még egy magyar nóta szövegébe is beleköt – „Ha megvágod kis kezedet / ki süt nékem lágy kenyeret?” –, és bebizonyítja, hogy aki ezt énekli, nem a csajért aggódik, hanem a zabálnivaló miatt.
Magam a további idézetektől helyhiány miatt tartózkodom, de a mű kihagyhatatlan, aztán mindenki idézgessen belőle ízlés szerint (Máraira hivatkozni egyelőre még veszélytelen, bár a kép már árnyaltabb), legalább frissül a paletta, túl a zsákmányukat védő komcsikon. Mire hajnalodik, erkölcsi és szellemi hullahegyek magasodnak mellettem, felettük szépen világosodik.
