Belépünk a hatalmas térbe, mintha egy elektronikus erdőbe érkeznénk: a tetőablakokról hangszórók lógnak, a kábelek indaként fonják be a termet, madarak csicsergése helyett pedig konstans csattogás hallatszik. A fény hangja. Christian Skjodt dán hangművész és zeneszerző installációja érzékelők és átalakítók segítségével a nap tetőablakokon beszűrődő fényét elektronikus jellé alakítja, amelyet a látogatók a több mint 200 hangszóróból hallhatnak. A fényviszonyok változása módosítja a hangot, így sosem hallani kétszer egymás után ugyanúgy a nap fényét.
Christian Skjodt installációja egyből világossá teszi, hogy a hang időbeli kiterjedése és absztrakciója miként választja el ezt a művészeti formát a plasztikus művé szervezett vizuális információtól, magyarul a képzőművészet „hagyományos” megjelenési formáitól. A szokatlan médium és a látvány szinte teljes hiánya ellenére azonban aligha akad olyan látogató, aki végigjárva a tárlatot megkérdőjelezné az installációk (képző)művészeti jellegét.
Ahogy a címben is szerepel, a kiállítás elsősorban a hang érzékelésének határmezsgyéire koncentrál. Az installációk a környezetünknek a korlátozott emberi percepció miatt némán maradó elemeit szólaltatják meg. Mint például Carsten Stabenow német művész, aki minimalista alkotásának főszereplőjévé egyetlen zongorahúrt avat. A húr, amely padlótól a plafonig feszül, egy mozgásérzékelő segítségével az épület rezgéseit szólaltatja meg. A hang így egyszerre jeleníti meg a közvetlen környezeti hatásokat – a hőmérséklettől a földalatti keltette rezgésekig – és az épület korát. Vagyis a jelent, a múltat és a kettő egymásba fonódó játékát.
Az installációk gyakran használják a külső helyszínek hangjait. Így tesz hans w. koch német zeneszerző, performer is, aki a kívülről jövő valós idejű zajok segítségével kapcsolja össze az időt és a hangot. Várnai Gyula munkája az időbeliséget egy mozgásforma segítségével rekonstruálja, egy kilőtt nyílvessző útját és becsapódását követhetjük vizuális ingerek nélkül. A magyar Binaura csoport installációja arra reflektál, hogyan változtatja meg a befogadás a műalkotást. Ez esetben azonban a látvány is szerephez jut, hipnotikus alkotásuk a vizualitás és a zaj fokozatainak összjátékát mutatja be.
A hazai viszonylatban úttörő kiállítás – amely az elmúlt évtized installációiból válogat a teljesség igénye nélkül – november 23-ig látható és főként hallható a Műcsarnokban.
(Az érzékelhető határán – Más hangok, Műcsarnok.)
