Három tömegrendezvény zajlott a fővárosban vasárnap. Az egyik erőszakba, a másik teljes tanácstalanságba fulladt, a harmadik pedig a slam-poetry-bajnokság döntője volt. A világot ez sem váltotta meg, de új utakat nyitott a kreatív és gondolatokkal teli kritika felé. A slammerek bizonyították, hogy mindig van alternatívája az unalomig ismételt szlogeneknek, a hőbörgésnek és a céltalan dobálózásnak.
Kritikára ugyanis szükség van, csak így működhet egészségesen egy rendszer. És ha választani lehet – márpedig még lehet –, akkor inkább ebben a kontextusban hangozzék el. Ahol nem az izomerő, az üres ígérgetés vagy az urambátyám számít, csak az előadás minősége: mire képes a fellépő egy szál magában a színpadon három perc tizenöt másodperc alatt. Ennyi idő állt rendelkezésére minden versenyzőnek vasárnap este is, hogy meggyőzze a zsűrit és a közönséget.
Azt a közönséget, amely esetében a slam közhelyszerű sokszínűsége ezúttal is igaznak bizonyult. Kamaszoktól a nyugdíjasokig, hipszterektől az öltönyösökig, bölcsészektől a kidobóember-alakúakig, bennfentesektől a laikusokig számtalan típus képviseltette magát. És ugyanez érvényesült a színpadon is.
Bár a társadalom- és rendszerkritikus szövegek jellemzően egyfelé tartottak, szó sem volt egy kaptafára gyártott, didaktikus hőbörgésről. Ahány fellépő, annyi egyedi és érvényes nézőpont: Erdélytől Felvidékig, együttéléstől gyűlöletig, kelettől Európáig. Alig volt gyenge produkció. Persze akadt, aki a saját előadását kevéssé rendelte alá a verseny szabályainak, és néhányan a parttalan önkifejezést is előbbre valónak tartották a közönség szórakoztatásánál, de összességében ez sem volt zavaró. A megszólalások többségének magas színvonala feledtette a néhány lapos produkció okozta kínos csendet.
A verseny első körében elhangzott huszonhat produkció alapján az öttagú zsűri – három profi és két tag a közönség soraiból – által kiválasztott hat versenyző folytathatta az éjszakába nyúló második körben. És még erre is maradt muníció. Úgy látszott, hogy az úszó- vagy futóversenyek előfutamaihoz hasonlóan a legjobbak a végső megmérettetésre tartalékoltak. A hatás pedig nem maradt el: a közönség néhol álló tapssal jutalmazta a slammereket.
Az est legnagyobb meglepetését alighanem a fiatalok okozták. A slam-közösség átlagéletkora eddig sem volt túl magas, de a döntőben egymást váltották a bőven húsz év alatti fellépők. Közülük a zsűrikülöndíjas, mindössze tizenöt éves Hlinyánszky Domonkos és a közönségdíjas Wesselényi Tamás emelkedett ki. Persze a húszévesekre sem lehetett panasz. A második körbe jutott egyetlen hölgy, Kemény Zsófi, a végső döntőről épphogy lemaradt Mészáros Péter és a végül ötödikként záró Bárány Bence is emlékezetes teljesítményt nyújtott. Ha ilyen az utánpótlás, a slam ádáz ellenségei még jó darabig támadhatják a mozgalmat poétikai ideológiának álcázva irigységüket a sikerek miatt.
S bár küszöbön a nemzedékváltás, ez a döntő még a nagy öregekről szólt. Színpadra lépett Simon Márton, Csider István Zoltán, lapunk munkatársa, Pion István és az első két bajnokság győztese, Süveg Márk, aki a címvédés reményében ismét kiemelkedő produkciókkal állt elő. De ezúttal akadt valaki, aki még nála is magasabbra jutott. Horváth Kristóf „Színész Bob” elsöprő erejű interaktív fellépései letaszították a trónról az eddigi egyeduralkodót, így hát ő utazhat Svédországba, az Eb-döntőre.
És ne feledkezzünk el a bronzérmesről sem. A felvidéki Laboda Róbert produkcióját házi feladattá tenném minden melldöngető, fel-alá masírozó szélsőséges számára, hogy lássák, magyarságról, összetartozásról beszélni így is lehet, és csak így érdemes.
