Több, Franciaországban nemzetközi hírnevet szerző alkotót mutatott be az elmúlt években a Kálmán Makláry Fine Arts, azaz a Falk Miksa utcában lévő Makláry Galéria. Hantai Simon, Reigl Judit, Fiedler Ferenc, Csernus Tibor, Major Kamill és több más alkotó műveivel szemben Szabó József festményei csak a legszűkebb szakma néhány képviselője előtt ismertek. Franciaországba a budapesti Képzőművészeti Főiskola elvégzése után, az 1956-os forradalom leverése okán került alkotó alkotásai a legmagasabb színvonalat képviselik. Az ismeretlenség oka részben a művész visszahúzódó természetében keresendő, s talán abban is, hogy életművét Párizstól távol, a francia délen hozta létre.
A nagy magányosok közé tartozott. Kompozícióin különös figurák együttese jelenik meg: a Biblia lelki szegényei, Dosztojevszkij megszomorítottjai lehetnek ők, akiknek alakjában Szabó egyes francia kritikusai a szülőföld népét, a magyar parasztok alakját vélik felfedezni, de akik azokat az emlékeket is előhívják, amelyek a 16I–17. századi flamand és holland festészethez kötik a kép nézőjét. Parasztlakodalom és vásári mulatság, mutatványosok és természeti jelenség felé bámulók, Keresztelő Szent János prédikációjára összegyűlt hallgatóság vagy a borzongató legendák szörnyeit vizionáló csoportok – minden jelen van a képeken, ami Brueghel, Bosch és kortársaik kompozícióin jelen voltak.
Szörnyek vagy inkább szörnyecskék, madarak és madáremberek. Egyszerű, mondhatni uniformizált arcok, a rájuk merevedett mosoly, a bizonytalansággal elegy várakozás kicsit együgyű, de nem ellenszenves vigyora. Egyikük-másikuk kezében könyv, vagy primitív nagyító, üvegdarab, talán tükör, a mutatványos golyót egyensúlyoz az orra hegyén, egy másik kürtbe fúj, talán zenél. Kicsik, nagyok és még nagyobbak, folytonos dimenzióváltásban, emberek, közöttük olykor mellszobor, szobrok, de az is megesik, hogy a testből csak az érzések, lelkiállapotok tükrözője, az arc marad.
Arc vagy álarc? Mindkettő? Ez a szétszakadó, hol a testre simuló, hol lazán lebegő burok egyrészt elválaszthatatlanul összeköti őket azzal a világgal, amelyben léteznek, másrészt meg is akadályozza, behatárolja mozgásterüket, lehetőségeiket, ahogyan az az amorf struktúra is, amely a képeken megjelenő személyek, csoportok mozgásterét, a kép előterét összekapcsolja a mögöttes térrel, a képi tér egészével.
Több esetben emelvényen jelennek meg a figurák, s mögöttük, mint Dalí, Tanguy alkotásain, perspektivikus vonalakkal tagolt színpadi terek vezetnek a háttér sivatagos, sziklás tájai felé. Szabó József egy olyan különös, mondhatni holdbéli tájon rendezte be színpadát a képi példázatok szereplői számára, amely mindennek mondható, csak földi paradicsomnak nem.
A civilizáció romhalmaza inkább, hiszen ahogyan egy helyen a városokról szóló Brechtet idézve mondja: „Bementünk, de semmit nem nyertünk vele, eltűnünk gyorsan, a városok is eltűnnek lassanként.”
