Fura, amikor hirtelen megcsap a rocktörténelem szele. Először csak állsz, és nem hiszed el, hogy az a kellemesen őszülő, amolyan joviális magyartanár kinézetű ötvenes figura történetesen a Rock And Roll Halhatatlanok Csarnokának előszobájában sündörög. Az ausztrál Mick Harvey-ra illik ez a leírás: szolid, hűvös angolsággal érkezik, forint híján megkér, vegyek már neki egy pohár, szigorúan egy pohár sört, csak az íze kedvéért, és hogy ne száradjon már ki a torka. Közben okostelefonjának előlapi kamerájával gyorsan megigazítja tincseit, mialatt picit, alig hallhatóan morog, hogy hú, nem készült arra, hogy az interjú alatt fotózzák. Majd egy másodperc tört része alatt vált, mosolyog és negyven év zúzós punk-rock zenéje tekint rám, s lelkesen várja a kérdéseket.
– A srácokat még az 1980-as évekből, Nyugat-Berlinből ismerem, sok közös ismerősünk volt – mutat a mellettünk ugyancsak interjút adó, szintén nem mai gyerek Alexander Hackére és feleségére, a tragikus sorsú, ám legendás berlini technofesztivál, a Love Parade társalaptójára, Danielle de Picciottóra. Harvey ezúttal a legújabb zenei formációjával, a Grimm mesék világát megelevenítő, színházi produkció után bő egy éve önálló életre kelő Ministry of Wolvesszal érkezett Budapestre, hogy az A38 hajón adjanak egy igen egzotikus, pszichedelikus, ülős koncertet a nagyérdeműnek.
A szólóban, és például többek között az ugyancsak nem kispályás brit énekesnővel, a csak névrokon Polly Jean Harvey-val (PJ Harvey) is immár 12 éve együtt alkotó ausztrál szerint egy színházi darab aláfestéseként létrehozott, azt támogató zenei munka teljesen más munkamódszert követel, mint egy önálló album megkreálása.
– A Grimm-darabok esetén, mivel alkalmazkodni kell a művekhez, először jött össze a zene, az effektek, utána állt össze a teljes folyam, és a szövegek – avat be a Ministry of Wolves misztériumaiba Harvey. A régi ismerősökkel pedig egy éve vették fel albumukat, de az együttműködés gyümölcsözőnek ígérkezik, hiszen elmondásuk szerint nemsokára érkezik majd egy új korong is.
A mostani szerteágazó aktivitása ellenére – kultúrtörténeti szempontból – Harvey karrierjének legizgalmasabb időszaka az a majd közel negyven év, amelyet középiskolás jó barátjával, az azóta rockikonná nőtt Nick Cave-vel töltött. Az 1970-es évekbeli melbourne-i suhancokból világhíres zenekarrá avanzsáló Nick Cave and The Bad Seeds a maga posztpunk műfajában korszakalkotó, és ennek zenei alapjaiban, illetve hangzásvilágában Harvey-nak is tevékeny része van.
Az ezerévesnek tűnő barátság azonban épp öt éve szakadt meg, amikor Harvey kilépett a bandából. Azóta nemigen szeret erről nyilatkozni, ám mégis érdekelt, fél évtized távlatából miként értékeli a szakítást. – Juj, ne is emlékeztess, szörnyű belegondolni, hogy olyan vén vagyok, mint a Bee Gees – nevet, majd komolyra fordítva a szót gyors mérleget von. – A szakítás Nickkel rám teljesen jó hatással volt. Tudok a saját projektjeimmel foglalkozni, rengeteg formációban dolgozom egyszerre, és a szólóanyagaim is szépen mennek. Szóval ebből a szempontból teljesen jó, arról nem is beszélve, hogy így még a srácaimmal is többet tudok foglalkozni.
Kérdés persze, hogy ez az elválás mennyire rombolta le a tinédzserkor óta tartó barátság bástyáit. – Beszélő viszonyban maradtunk Nickkel, tehát nem történt teljes hátraarc – állítja Harvey, majd előbukkant némi ok-okozati összefüggés is, amikor kijött belőle, hogy „maradjunk annyiban, hogy egy idő után nem fértem bele az egójába. Eltávolodtunk, és ez nem tesz jót az alkotófolyamatoknak. Amúgy a zenekar többi tagjával szinte állandó kapcsolatban vagyok, de már nem veszek részt a kreatív munkában.”
Hogy mindezek után valóban mennyire kreatív és pörgős az élete, talán a levezető kérdésből ki is derült. Mikor ugyanis azt szerettem volna megtudni, milyen zenék mozgatják meg manapság, a maradék sörének elfogyasztása előtt csak tömören így felelt: „Örülnék, ha lenne szabadidőm, de sajnos ez az, amiből egy másodpercem sincs”.
