Aligha lehet kényesebb témát találni a közelmúlt tragikus eseményei között, mint a 304 emberéletet követelő áprilisi dél-koreai kompkatasztrófa, ahol emberi gondatlanság következtében kiskorúak tömege veszett a tengerbe. Mivel a nemzeti traumára azóta sem sikerült megfelelő szavakat találni a félszigeten, a sokkból a mai napig nem ocsúdott fel az ország, egy jól elhelyezett dokumentumfilm minden bizonnyal sokat lendíthetett volna a közbeszéden.
A gerillamódszerekkel elkészített The Truth Shall Not Sink With Sewol ugyan alig hat hónappal az események után máris bemutatásra került, ám a nyilvánosságot nemhogy megnyugtatná, hanem sokkal inkább még jobban felkorbácsolja a kedélyeket. Éppen ezért a szokásosnál is nagyobb biztonsági készenlét mellett került sor a Puszani Nemzetközi Filmfesztiválon a dokumentumfilm világpremierjére.
Az óvatosság nem volt előzmények nélküli: a fesztivál megnyitója előtti napokban több áldozat családtagjai összefogtak, kézzel írt levélben és nyilvános sajtótájékoztatón tiltakoztak a film puszani vetítése miatt. Továbbá kérték a programból törlését a puszani polgármestertől, Seo Byung-soo-tól, aki történetesen – idén először – a fesztivál elnöke is.
A családtagok nem alaptalanul vádolták egyoldalúsággal a filmet. Ám amikor érdekes módon még a puszani városvezető-fesztiválelnök is az alkotás programból való visszavonását kérte az áldozatok emlékének tiszteletben tartása okán, rendezők sora tiltakozott amiatt, hogy önkényesen beleavatkozik a fesztiválprogramba.
Cenzúrát ugyan arrafelé még ilyesmiért sem kiáltanak, ám végül az alkotást hétfőn bemutatták, és még a botrány is elmaradt. A film két rendezője Lee Sang-ho és Ahn Hae-ryong természetesen a politikai felelősségvállalás és korrupció felől közelítik meg a témát, középpontba helyezik azt a merülőfelszerelést, amelynek alkalmazása sokak szerint életek sokaságát menthette volna meg.
A film hatalmas anyagból lett összevágva, és a hatásvadászatot igyekszik kerülni, sokkal inkább a választott politikai oknyomozó újságírói forma miatt. A kritikák éppen ezért Lee Sang-ho szemére vetik, hogy afféle koreai Michael Moore-ként pozőrködik, és személyével szükségtelenül ránehezedik a témára. A Variety kritikusa szerint indokolatlan, hogy a rendező legalább annyit szerepel a kamera előtt, mint mögötte. A filmből ugyanakkor még így is fájóan kilátszik a hatóságok szerencsétlenkedése, ahogy a balesetet félrekezelik, és megrázó látni, hogy emberéletek százai milyen ostobaságok eredményének köszönhetők.
Van itt felelős bőven, a kompot üzemeltető társaságtól kezdve a kapitányon át a már említett kormányzatig bezárólag. A miértre a válaszokat viszont ez a film sem fogja megadni. Csak még több megválaszolatlan kérdést hagy a nézőben.
Szociális érzékenység mellett a politikai harcosság is erőteljesen jelen volt az idei puszani fesztiválprogramban. A szombat esti díjátadón az Asghar Fahradi vezette nemzetközi zsűri egyik díjazottja a 13 című iráni film volt, amelyben egy perzsa tinédzser nem találja a helyét a társadalomban és a családjában, ezért lázadó punkokhoz csapódik, és együtt sodródnak az iráni társadalom peremére – egy olyan országban, ahol rendszerrel szembehelyezkedő utcagyerekekről nyilvánvalóan nem ildomos beszélni.
Nem díjazták ugyan, de hasonlóan erőteljes állításokat tett a kínai Nezha, amelyben két fiatal kínai lány kerül rendszeren kívülre, és lázadásuk teljesen felborítja egy kis közösség szabályok uralta állandóságát, tekintélytiszteletét.
A legmesszebbre a politikai rezsimek kritikájában érdekes módon két dokumentumfilm ment Puszanban. Joshua Oppenheimer Velencében már díjazott The Look of Silence című alkotása az indonéz népirtásnak a következményeivel, hatásaival foglalkozik, megrázó képsorokban felidézve a kegyetlenségeket.
Oppenheimer ezúttal is a 60-as évek indonéz politikai ámokfutására fókuszál, míg a Silvered Water, Syria Self-Portrait – amelynek hivatalos becsült költségvetése 10 amerikai dollár – napjaink Szíriájáról mutat be döbbenetes képet. Utóbbi nemcsak azért mellbevágó, mert teljesen kurrens történésekről szól, hanem mert mindez a legújabb telekommunikációs technológia révén vált lehetővé.
A szír forrongások elől 2011-ben Franciaországba menekült Oszama Mohamed és egy kurd aktivista, Wiam Simav Bedirxan munkája mobiltelefonokkal rögzített felvételekből áll össze, amelyeket közösségi oldalakra töltöttek fel átlagemberek. Több ezer videóból válogatták össze napjaink szomorú lenyomatát a készítők, amelyből olyan háborús borzalmakra derül fény, amelyre talán még a legerősebb idegzetűek sem gondolnának.
Már a felvételek elkészülte is csodaszámba megy, mert úgy tartják, a mobillal videózók azonnal mesterlövészek célpontjává válnak, és az ilyen típusú merényleteknek se szeri, se száma a forrongó országban. Wiam Simav Bedirxan Homsz városából lépett kapcsolatba Mohameddel, és az ő instrukciói alapján próbált felvételeket készíteni. A mobilvideók révén így egy töredezett epizódfüzér bontakozik ki a megdöbbent néző szeme előtt.A kritikuskollégák is egyetértettek abban, hogy a film a bemutatott brutalitás miatt sem tévében, sem moziban nem igazán vetíthető. Meglehet, ezért is járhat körbe a Silvered Water, Syria Self-Portrait a világ fesztiváljain. Nem mondom, hogy kötelező tananyagnak kellene lennie, mégis muszáj volna mindenkinek látnia, hogy közvetlenül meggyőződhessünk a háború értelmetlenségéről és kegyetlenségéről, a szír konfliktus mielőbbi megoldásának szükségességéről.
A képeken látható válogatott gyilkosságok, erőszakos cselekmények kapcsán a narrációban egyszer elhangzik, a felvételeket 1001 szír készítette. Csakhogy itt nem az 1001 éjszaka meséiről, még csak nem is rémmeséiről van szó, hanem az elképzelhetetlenül kegyetlen valóságról, amely lángokba borított egy országot, és ártatlan civilek millióinak életét lehetetlenítette el.
Az Új áramlatok elnevezésű fő versenyszekció egyenként 30 ezer dolláros jutalommal járó díjjal ismerte el a két elsőfilmes rendező munkáját. Mindkét alkotás világpremierrel mutatkozott be a dél-koreai kikötőváros filmfesztiválján. Idén kilenc ország 12 filmjét hívták meg az Új áramlatok mezőnyébe, köztük két kínai produkciót is.
A dél-koreai Kim Tevan debütáló rendezése, az End of Winter (A tél vége) egy családi összejövetelről szól: a családtagokat a heves havazás kényszerű összezártságra ítéli, amikor bombaként robban a hír, hogy a családfő válni akar. Aszgar Farhadi, a nemzetközi zsűri iráni elnöke a rendező elegáns filmes nyelve mellett a családi téma szatirikus feldolgozását, a családtagok egymáshoz fűződő viszonyának szakavatott tolmácsolását is dicsérte.
Human Szejedi 13 című filmje egy kiskamasz magányáról és dühéről szól az őt körülvevő erőszakos és alvilági környezetben. A zsűri intenzív kameramunkájáért, magas színvonalú technikai megoldásaiért és dinamizmusáért méltatta az iráni filmest.
A fesztiválon Aszgar Farhadi és Tarr Béla Kossuth-díjas magyar filmrendező mesterkurzust tartott. Tarr volt idén az Ázsiai Filmakadémia (AFA) elnevezésű oktatási program dékánja. A következő ázsiai filmes nemzedék felkészítésével foglalkozó workshopot minden év őszén rendezik meg a BIFF programjához igazítva. Az Ázsián kívüli világ filmművészetére kitekintő World Cinema program 53 munkája között a közönség Mundruczó Kornél idén Oscar-díjra nevezett Fehér Isten című filmjét is láthatta. A filmmustrát a Gangster Pay Day című hongkongi gengsztertörténet zárta, amely azonban nélkülözte a műfaj szokásos tragikus hangvételét.
A nagy filmfesztiválokkal – a velencei, a cannes-i vagy a berlini filmfesztivállal – szemben a Puszani Nemzetközi Filmfesztivál elsősorban a fiatal tehetségek felkutatására összpontosít, nagy teret enged az elsőfilmes alkotóknak. A szombaton zárult tíznapos mustrán 79 ország 312 filmjét vetítették, ezek között 96 világpremiert és 36 nemzetközi premiert láthatott a közönség – egy kicsivel többet, mint tavaly. A fesztiválra közel nyolcezer szakmabeli vendég akkreditálta magát. A vetítéseket nézőszáma megközelítette a 230 ezret. A mustra alatt zajló Ázsiai Filmpiac rendezvényén 24 ország 195 filmvállalata vett részt.
