Vilikovsky regénye, az Egy igazi ember története azért is jó választás volt, mert valódi közép-európai történet, amelyben a a cseh, szlovák, lengyel és a magyar olvasók is ugyanúgy ráismerhetnek a saját múltjukra. A könyv a szocializmus kisemberének hányattatásait, megalkuvásait és bukását dolgozza fel, a Vilikovsky által egyébként is kedvelt egyes szám első személyű elbeszélésben, ezúttal naplóformában.
A helyszín Pozsony, időben pedig az 1968-as prágai tavasz után járunk, zajlanak a tisztogatások. Sokan, akik részt vettek az eseményekben, lejjebb buknak, és „átadják a helyüket” az újonnan feltörekvőknek. Az Egy igazi ember főhőse pedig olyan ember, aki szívesen emelkedne. Építésvezetőből gondnokká nevezik ki, amikor elkészül az üzem új épülete, innen pedig csak egy lépés a homályos elnevezésű „általános ügyek referense”. A főszereplő simulékony, mindenkinek megpróbál megfelelni. Így, amikor a titkosszolgálat találkozókra hívogatja, az ügynöknek is beszámol, de aztán az igazgatónak is finoman utal arra, hogy vigyázzon, megütheti a bokáját. Egyszóval: lavírozik.
Vilikovskynak több könyve foglalkozik a szocialista múlttal, a legismertebb talán A gonosz önéletrajza. A kötet két kisregényt tartalmaz, az egyik egy megrázó történet a börtönből éppen hogy kiszabadult és rögtön beszervezett főhősről, aki új lakást, új személyazonosságot kap, és régi barátairól kell jelentenie. A hősön ebben a történetben erősebb a nyomás, mint az Egy igazi ember történetében. De abban hasonlít az új regény főszereplőjére, hogy ő is azt hiszi: eligazodik a rendszerben, hogy győzedelmeskedhet, és a titkosszolgálatot félrevezetve részt vehet is, meg nem is a játékban. Tehát ő is lavírozni próbál. Végül azonban az derül ki, hogy fatális tévedésben van. Kitörési kísérlete kudarcot vall, és az életébe kerül.
Kicsit más a helyzet, de a következtetés ugyanaz, mint az Egy igazi ember történetében: lehetetlen együttműködni úgy, hogy közben megőrizze az ember a belső és külső sértetlenségét. Ha az ember a kisujját nyújtja az ördögnek, az az egész karját akarja. Vilikovsky ezekben a regényekben azt mutatja be, hogy meg is kapja. A langyosakét is, mint az új regény a főszereplője, aki igazán sem a szocializmusban, sem az ellenzékiségben nem hisz. Egyszerűen adottságnak tekinti a rendszert, amiben él.
Az írónak legutóbb Kutya az úton című esszéregénye jelent meg magyarul 2014 elején. Ebben is egyes szám első személyben beszéli el a történetet, de míg a Kutya az úton főszereplője értelmiségi, szerkesztő és irodalomszervező (a szerzőt magát is gyaníthatjuk a figura mögött), addig az Egy igazi ember történetének hőse szakmunkás, aki egyáltalán nem akar a történelemről, politikáról gondolkodni – a „magaspolitikát” gyakran emlegeti úgy, mint olyasmit, amihez nem lehet köze. Mégsem vonhatja ki magát a szocializmus hétköznapi logikája alól.
Akár el is kerülheti az olvasó figyelmét, pedig nagyon tragikus vonatkozása a könyvnek, hogy a főhős a fiának kezdi el írni a naplót, ami végül erkölcsi és egzisztenciális bukásának a története lesz. Ezt hagyja a gyermekére, aki az életstílusával, a zenéjével próbál lázadni kamaszként, és tökéletesen tudja, hogy az apja erkölcsileg elbukott. Az olvasást különösen érdekessé teszi, hogy az olvasó bennfentes szemlélője az eseményeknek: évtizedek távolából, más értékrend szerint tekint a történetre, a történelmi eseményeket és talán Vilikovsky korábbi művét is ismeri. Így még szembetűnőbb a főszereplő naivitása, elbizakodottsága. Az olvasó tudja, hogy a vesztébe rohan. Ez az állandó feszültség izgalmas olvasmánnyá teszi a regényt.
