– Az ember azt gondolná, a költészetnél nincs igazán emberibb tevékenység. Miért is jó az, milyen haszonnal járhat, ha ennek a tevékenységnek egy részét a gépekre bízzuk?
– Az első magyar, disztichonformában megjelenő verset Sylvester János, a Biblia fordítója írta 1541-ben. Húsba vágó kérdés: önálló műként kezelhető-e valamennyi, papírra kinyomtatott disztichon. Ha igen, akkor ez azt jelenti-e, hogy a költő műveinek a száma a kinyomtatott disztichonok számával egyenlő, azaz a szerző annyi disztichonnal gazdagodik naponta, ahány disztichont a nyomtatója képes kinyomtatni? Egészen más megközelítésben: ha műnek tekintjük a papírra nyomtatott disztichont, akkor a képernyőn megjelenőt, olvashatót is annak kell-e tekintenünk? Hiszen különbség a kettő között csak a tartó minőségében van, a poétikai adottságok változatlanok. El kell-e fogadnunk azt, hogy azok a disztichonok, amelyeket mi nem látunk, de mások a képernyőn elolvasnak, azok is a szerző teljes értékű disztichonjai? A mű láthatósága, hallhatósága elengedhetetlen feltétele-e önnön létezésének, avagy léte virtuálisan is elképzelhető? Nagy kérdés, hogy a Disztichon Alfa versgeneráló programjával és adatbázisával egyetemben maga is része a műnek, avagy maga a mű.
– Végeredményben mi számít digitális irodalomnak?
– A digitális vagy numerikus jelző a mi esetünkben azt jelenti, hogy mindent számokkal fejezünk ki: a rajzot, a betűket, a színt, a nagyságot, a helyet. Például amikor számítógéppel kiírunk a képernyőre egy B betűt a Times családból, a kiírás úgy történik, hogy a számítógépben elraktározott minden betűtípust külön-külön meghatározó program először matematikai egyenletekkel megrajzolja a betű körvonalát, s utána az így behatárolt területet fekete vagy színes, parányi kockákkal, azaz pixelekkel tölti meg. Azaz a betűt matematikailag állítja elő. Ha nem matematikailag lenne megfogalmazva a körvonal és a parányi kockák, amivel a betűtestet kitöltjük, akkor az eredeti kockák együtt nőnének a nagyítással, ami miatt nagyítás után a rajzban lévő görbék határán nem egy sima vonalat, hanem lépcsőket kapnánk – bizonyára sokan emlékeznek még a hőskorbeli nyomtatók pontokból rajzolt betűire. Ma digitálisnak tekintünk minden olyan művet, melynek létéhez – egészben vagy részben – a matematikai megfogalmazás elengedhetetlen. Az irodalomban elsősorban a programozott műveket nevezik digitálisnak, másodsorban azokat a műveket, melyeknek látványát, működését elektronikusan irányítják.
– Érdekelne, hogy Ön, aki igen korán szoros ismeretséget kötött a számítógépek világával, látta-e előre, hogy ilyen szédületes lesz a fejlődés ezen a területen?
– Bevallom őszintén, nem láttam, csak felhőfoszlányait. A nyolcvanas évek elejétől egy, a bordeaux-i egyetemhez kapcsolódó tipográfiai kutatócsoportnak voltam a vezetője. Ott csináltunk olyan kísérletet, hogy mire lehet számítani, ha a számítógép elterjedésével a tipográfia kikerül a szakavatott emberek kezéből. Egy kis könyv anyagát odaadtuk egy titkárnőnek, hogy a számítógépen szedje ki, tördelje be az anyagot, csináljon belőle könyvet. Az eredményből azt szűrtük le, hogy legalábbis az első időkben mindenki összevissza, a maga feje után fog menni, de a gazdagodó lehetőségek valószínűleg új utakat is nyitnak. 1987-ben úgy gondoltam, hogy a leglátványosabban a papírra fektetett szöveg helyzetét, a nyomtatott anyagot fogja módosítani a számítógép.
– Ön a világ első, számítógépen működő irodalmi folyóirat, az Alire egyik alapítója és szerkesztője. Milyen ötlettől vezérelve hívták életre 1989-ben a lapot, milyen szerepet szántak neki, és mennyit változott az orgánum az elmúlt 25 évben?
– 1983 nyarán karácsonyi ajándéknak vettem matematikatanár húgomnak egy mai szemmel nézve hihetetlenül kicsi ZX81-es számítógépet. A néhány hónapig nálam lévő gépen megtanultam programozni, ugyanis meggyőződtem, hogy irodalmi munkámban is használni tudom. Ezek után vettem egy nagyobb Amstrad 128-as gépet. Elsőnek egy dinamikus vizuális költeményt alkottam meg, tudtommal előttem se magyarul, se franciául, se angolul ilyet senki nem csinált. Először a Polyphonix Nemzetközi Költőfesztiválon 1985 júniusában mutattam be Párizsban a Pompidou-központban. Úgy éreztem, magyarul is alkotnom kell egy dinamikus művet, a „Vendégszövegek számítógépen no 1” címet adtam neki, amit Kalocsán a Schöffer Múzeumban rendezett 1985-ös Magyar Műhely-találkozón mutattam be. Az elmúlt évszázad 80-as éveinek közepén, miután a francia fővárosban gyakran összejövő, számítógépen alkotó írók, költők mutogattuk egymásnak készülő műveinket, megérett bennünk az a gondolat, hogy a papíron kínált folyóiratokhoz hasonlóan egy rendszeresen megjelenő orgánumot kellene létrehoznunk. Hamar összeállt az öt személyből álló szerkesztőség. Néhány hónap alatt elkészítettük az első számot, amit akkor háromcolos flopyn tároltunk, majd áttértünk CD-re. A világ első numerikus irodalmi folyóiratát, melynek az Alire címet adtuk (az Alire mozaikszó: Art, Lecture, Innovation, Recherche Écriture) a párizsi Pompidou-központban mutattuk be, mintegy négyszáz főnyi közönség előtt. Kezdetben nem gondoltuk alaposan végig, hogy milyen időigényes egy ilyen folyóiratszám elkészítése. Néha eltart egy évig is. Folyóiratunk aránylag hamar eljutott azokba a központokba, ahol a számítógépen programozott művek az érdeklődés előterében voltak.
– A Disztichon Alfa című versgenerátor, ha jól tudom, több millió verset írt már. Ebben az esetben hogyan aránylik egymáshoz a mennyiség és a minőség, és mi a szerepe az eredetiségnek?
– Nem tudom, eleddig mennyi verset generált már a Disztichon Alfa. Bizonyára sokat. A program összesen 16 billió disztichont képes generálni. Én az alkotás első fázisától kezdve azt tűztem ki magam elé, hogy olyan disztichonok legyenek a generálás eredményei, melyek az én irodalmi ízlésemnek megfelelnek. Amiből az következik, hogy ha az én ízlésem jó, akkor a versek jók lesznek, ha nem, akkor rosszak lesznek. Egy másik magyar dinamikus költeményembe, a Hinta-palintába úgyszintén be van építve egy szöveggenerátor, mely a mű minden lejátszásakor generál egy újabb, Hommage című, szerelmet valló verset.
– Jogosan merül fel a digitálisan előállított versek esetében a szerzőiség kérdése. Ezzel kapcsolatban mi az Ön álláspontja?
– A program minden sorát, minden csínját-bínját, a felhasználandó szavak mindegyikét én határoztam meg. Minden disztichon minden porcikáját én találtam ki, minden különleges megoldást én építettem be a programba. Nem másoltam senkitől semmit, azon egyszerű oknál fogva, hogy ha akartam volna, se tehettem volna ilyesmit, hiszen előttem magyar nyelven – és tudtommal addig más nyelven se – alkotott senki ilyen művet.
