– Közel negyven iparművész és tervezőművész mutatkozik be a tárlaton. Nyilván nagyon sokszínű összkép rajzolódik ki így, de meg lehet-e határozni olyan közös kapcsolódási pontokat, amelyek ezeket az alkotókat összekötik, azon túl, hogy mindannyian a Magyar Művészeti Akadémia tagjai?
– A Magyar Művészeti Akadémiának nyolc művészeti tagozata és egy elméleti tagozata van. A nyolc tagozatból a legösszetettebb az iparművészeti és tervezőművészeti tagozat. A benne foglalt műfajok: textil, kerámia, porcelán, üveg, ötvös, belsőépítészet, ipari formatervezés, tervezőgrafika. Ezek alkalmazott művészeti műfajok, összefoglaló nevük: iparművészet. A tervezőművészet azt jelöli, hogy minden műfajnak van tervező vonatkozása is, ami nem a kéz közvetlen közreműködésével készül, hanem rajzasztalon tervezett s gyártóműben valósul meg. A XX. században voltak olyan stíluskorszakok, melyekben minden felsorolt műfajra jellemző volt valamiféle közös nevező. A műfajok alkotói ismerték egymást, egymás munkásságát, s képesek voltak együtt dolgozni kisebb nagyobb terek, sőt hatalmas terek környezeti megvalósításában, képesek voltak lenyűgöző összhang teremtésére. Közös kapcsolódási pontok nélkül minőséget nem lehet létrehozni, nevezhetjük ezt közös célokért folytatott alkotói alázatnak is. A NÉvJEGY című kiállítás célja éppen az, hogy komoly életművel rendelkező 35 akadémikus iparművész mutassa be, fogalmazza meg alkotói hitvallását, közölje legfontosabb műveinek jegyzékét és a jelentősebb díjait. Mutasson be egy-két alkotást, mely személyiségére, alkotói karakterére leginkább jellemző. A kiállítás bemutatja az akadémikusok tevékenységén keresztül, hogy hol tartunk, mit ér a minőségünk.
– A kiállítás, ahogy írják „különösen azért fontos számukra, mert az iparművész-tervezőművész terület úgy műfaji, funkcionális és stiláris tekintetben messze nem áll olyan szoros viszonyban, hogy közös megjelenésükkel egymás hatását erősítsék legalább úgy, mint negyedszázaddal ezelőtt”. Miért és mennyiben volt más a negyedszázaddal ezelőtti iparművészet, és milyen okok állnak a változás mögött?
– Negyedszázaddal ezelőtt művek nem kerülhettek megvalósításra minőséget értékelő, elfogadó, profi zsűri véleménye nélkül. A művészek szerződést kötöttek a megrendelővel, mely tartalmazta az árat, hátoldalán pedig a zsűri véleményét. Különösen fontos volt ez a tervezőművészet területén. Ezek a zsűrik rendszeresen működtek. Ezeken a zsűriken több művész volt jelen vagy állt sorban a zsűri ajtaja előtt, megnézhette a minősítéseket, tehát permanens ismereteik voltak egymás működéséről, szakmai kvalitásáról. Miután ez a zsűrirendszer megszűnt, mindenki úgy élt, ahogy tudott, de a szemléleti-szakmai kapcsolatok szétestek.
– A kiállítást beharangozó szövegben szerepel a következő gondolat: „szükség lenne állandó kortárs iparművészeti kiállításra, azaz kortárs múzeumra”. Milyen irányelvek szerint kellene működnie egy ilyen kiállítóhelynek, miben lenne más a szerepe, mint mondjuk az Iparművészeti Múzeumé?
– Az Iparművészeti Múzeum jelenleg alkalmatlan egy állandó kortárs kiállítás befogadására. Se hely, se ambíció. Mint ennek a múzeumnak volt igazgatója megpróbálkoztam egy úgynevezett modern osztály létrehozásával, amit be is indítottam, de a minisztérium pár hónap múlva bezáratta az osztályt, mondván, a létrehozott osztály „meglapozatlan és elhamarkodott”. De érdekes módon mandátumom lejárta után a nagyrekonstrukció tervpályázataiban mindenütt szerepelt egy dizájnmúzeum épületszárny kialakítása. Az állandó kiállítás, mely mondjuk az utóbbi harminc-ötven év kiemelkedő műveit mutatná be, óriási hatást gyakorolhatna úgy a közönségre, a fiatal pályakezdőkre, mint a jövő tervezőinek és a jövőt tervezőknek a szemléletére, továbbá a kontinuitásra. Mutasson rá a gyökerekre, hogy ne kelljen újra és újra feltalálni a spanyol viaszt. S hogy milyen irányelvek szerint kellene működnie? Iránymutatás, progresszió. Tudunk-e jobbat, szebbet csinálni?
–Szintén ebben a szövegben olvasható egy – számomra legalábbis – talányos mondat, miszerint az iparművészet romló helyzetének egyik oka „a művészet állampolgári jogának deklarálásához” köthető. Ez alatt mit kell értenünk?
– Lehet, hogy ezt a kijelentést nem fogalmaztam pontosan vagy túl tömörre sikerült. Itt arról van szó – mint már említettem –, hogy nincs minősítőrendszer. Bárki nevezheti magát művésznek, ráírhatja a névjegyére. Nem kell hozzá diploma. Ezzel elkezdődött például a minőségi dizájn leértékelődése. Erre a tényre rengeteg példát lehetne felsorolni.
– Az iparművészet és a tervezőművészet fogalmát mintha manapság háttérbe szorítanák olyan kifejezések, mint a dizájn, a kreatív ipar. Mennyire lehet és kell éles különbséget tenni ezek között a területek között, különösen annak fényében, hogy a hazai dizájn felvirágzásán igyekvők szintén a társadalmi hasznosságot hangsúlyozzák?
– A dizájn szót nem lehet magyarra lefordítani. Másképpen fogalmazva, azon országokban, ahol ez a fogalom évszázadok óta használatos, ott más tartalmat takar, mint nálunk. Nálunk a köztudatban felületet, divatot jelent, náluk komplexebb struktúrát, időtállóságot, megbízhatóságot, célszerűséget s nem utolsósorban szépséget. A „kreatív ipar” megint egy felkapott szóösszetétel, ami inkább butító, mint újító. Kreativitás nélkül ugyanis nincs ipar. Ha úgy értelmezem a kreatív ipart, hogy az meg akarja különböztetni a bedolgozói ipart egy olyan ipartól, mely mögött komoly hazai szellemi, alkotói kapacitás van, akkor rendben lenne. De akkor is kizártnak tartom, hogy egy ilyen hazai cég kiírná a neve alá, hogy itt kreatív ipari tevékenység folyik. A hazai dizájn felvirágoztatása nem a dizájnerképzés mennyiségének növelésétől függ – pedig jelenleg ez folyik –, hanem a magyar ipar újrateremtésétől, melyben már az elején számításba veszik: a tervezőművész nélkülözhetetlen a jövő építésében, az iparművész nélkülözhetetlen a társadalmi lét igényességének emelésében. Igényesség nélkül pedig a jövő csak a jelen rutinjának folytatása, amit, ugye, nem kívánunk senkinek.
