A század elején Brauch Ferenc által alapított hentesüzlet gyönyörűen csempézett falai nemcsak a szerző, de a regényeiben is visszatérő helyszín – például korábbi, Milyen egy női mell? című regényében – megjelenítette az 1903-as megnyitó pillanatait. Egyúttal annak az abszurditásnak is az egyik csendesen meghúzódó emlékműve, amely térségünket belengi – derült ki többek között ez is a Szívlekvár című kötet múlt heti bemutatóján.
A morvaországi porosz származású alapító Brauch Ferenc szívós polgárként tört előre. Éveken keresztül a saját üzletében, vászonzsákokon aludva rakta össze a vagyonát és vetette meg egy dinasztia alapjait – mesélt Kőrösi, miközben az egybegyűlt újságírók csendben hallgatták, és nemcsak a figyelem forrasztotta ajkaikra a szót, hanem mert azoknak épp elég munkát adott a rendhagyó könyvbemutató keretében felkínált ízletes kolbász.
„Mindenki magyar” – a regénybeli család nevén túl ez arra is utal, hogy érkezzenek bárhonnan is az emberek, az itteni létezés ereje valahogy magába szívja és magyarrá teszi őket. Aki ismeri Kőrösi eddigi munkásságát, tudja, hogy elemében van, amikor történetmesélésről van szó. Most sincs másként, bár annyi változás történt, hogy ezt a regényt olyan kiadó, a Libri Könyvkiadó, jelentette meg, amelyik eddig nem dolgozott együtt a szerzővel.
A regényben – meg részben valós történeteken, az író számára elbeszélt személyes visszaemlékezéseken is alapszik – ugyanazok a történetek újra- és újra elmondatnak, ezzel is jelezve a regényben is megfogalmazottakat: „Nincsen egyetlen emlék, mint ahogy nincsen egyetlen igazság sem, emlékek és igazságok vannak, összekuszálódva és kibogozhatatlanul, egymás mellett, vagy akár egymást nem is ismerve, úgy futnak ezek az utak, mint a repedések a szikladarabon, ha lecsap rá a kőtörő kalapács”.
És hogy honnan a mesélőkedv? „Milyen hihetetlenül nagy a kimondott szavak hatalma mirajtunk” – idézte ezzel kapcsolatban Kőrösi Füst Milánt, hozzátéve azt is, hogy mifelénk sajnos inkább a történetek elhallgatása és az áltörténetek uralják a múltról folytatott beszédet. Irodalmi elbeszéléseinket pedig nagyjából két kategóriába lehet sorolni, vagy kafkai mód groteszk és kiábrándult a beszédmód, vagy anekdotikus és ironikus a maga hrabali és haseki módján. Azt, hogy a Szívlekvár melyik típusba tartozik, vagy éppen milyen arányban keveri a kettőt, már az olvasónak kell meggyőződnie, aki számos ismert történelmi eseményre ismerhet rá a sajátos családregény lapjain.
