A kommunisták fehérterrort vizionáltak

’56 egyik legellentmondásosabb eseménye a Köztársaság téri pártház ostroma. Tulipán Éva történészt kérdeztük.

– Október 30-án már viszonylagos fegyvernyugvás volt a városban, miért éppen ekkor támadták meg a pártházat?
– Az ostrom konkrét előzménye az volt, hogy visszavonták azt a szovjet páncélost, ami az épület előtt állt. A szovjetek 30-án kivonultak Budapestről, így ez a védelmi rendszer megszűnt. De természetesen számos egyéb előzményt is feljegyezhetünk. A karhatalmisták ki-kilőttek a forradalom napjaiban, és intenzív propagandatevékenység is folyt az épületben: páncélkocsin szállították ki az épületből az Esti Budapest számait. Nagy volt a jövés-menés, ami felkelthette a környékbeli forradalmárok figyelmét.

– Az ostrom kezdetén kézifegyverekkel lőtték az épületet, majd váratlanul harckocsik érkeztek az épülethez.
– Ez volt a második momentum, amikor a hatalom erői egymással szemben találták magukat. A pártház felmentésére küldött harckocsik egy része tüzet nyitott az épületre. A későbbi perekből, amelyek alapján megpróbáltam rekonstruálni az eseményeket, nem derült ki egyértelműen, hogy miért, kinek a parancsára tüzeltek. Érdekes egyébként, hogy harckocsik katonáit mintha nem is igazán akarták volna elítélni a megtorlás során, hiszen viszonylag enyhe büntetést kaptak. Holott a szakértők egyértelműen megállapították, hogy az épület kézifegyverek ellen védhető lett volna, az ostromot a harckocsik beavatkozása döntötte el.

– Mintha az aktuális vezetés teljesen magára hagyta volna a pártház védőit. Nem is igyekeztek megakadályozni az ostromot?
– A rekonstruált történetek alapján úgy tűnik, komoly vita alakult ki a pártház vezetése és a Honvédelmi Minisztérium között arról, hogy ki vállalja a felelősséget azért, hogy a nagyrészt fegyvertelen tömeg ellen fegyverrel lépjenek fel. Ebben az időben már viszonylagos fegyvernyugvás volt a városban, a lövések zaja messzire elhallatszott, így nagyon sok bámészkodó gyűlt össze a téren. Mosonmagyaróvár és más sortüzek után pedig senki sem akarta felvállalni a fegyveres oszlatást.

– A történet ellentmondásai kapcsán akár szimbolikusnak is tekinthetjük a pártház vezetőjének, Mező Imrének máig tisztázatlan halálát.
– A hivatalos álláspont szerint Mező Imrét, miközben parlamenterként fehér zászlóval kilépett a pártház kapuján, hogy a megadásról tárgyaljon, az ostromlók lelőtték. Ugyanakkor a peranyagból előkerült kórlapja, illetve a kezelőorvosának tanúvallomása alapján egyértelműnek tűnik, hogy hátlövés okozta a halálát. Ráadásul a védők tanúvallomásaiban közel sem olyan egységes a parlamentertörténet, mint ahogy azt a leírás alapján gondolnánk. Könnyen elképzelhető, hogy a korábban említett túszejtéshez hasonlóan, Mező Imre halálos sebesülésének története is utólagos konstrukció.

– Hogyan vált mindez a politikai propaganda részévé, és mennyire vette át a közösségi emlékezet helyét a hivatalos változat?
– Olyan mértékben biztosan nem, ahogy szerették volna. Ha megnézzük az ’56 végi, ’57 eleji sajtóorgánumokat, ezekben a Köztársaság téri ostrom egy nagy láncolat részeként jelenik meg, amelyet a kommunistákkal szembeni országos pogromként igyekeztek értelmezni, visszacsatolva a fehérterror eseményeihez. Ez biztos, hogy nem lett része a közösségi emlékezetnek. Nem vitás, a kommunisták országszerte valóban tarthattak a megtorlásoktól, ám ahogyan mindezt a sajtó tálalta, kiegészülve a perekkel, az a jól felépített atrocitás-propaganda része volt. Az ostrom pedig még az utólag beillesztett epizódok nélkül is kiválóan alkalmas volt e célra. Gondoljunk csak a téren jelen lévő nyugati újságírók az egész világot bejárt képeire, amelyeket aztán a hatalom ismét a saját céljaira használt fel, mint például az amerikai John Sadovy fotóit. A hivatalos változat szerint a képein az ostromlók által kivégzett hat karhatalmista szerepel. Valójában közülük egyvalakit lőttek le, akit ugyan azonosítottak, de a holtteste sosem került elő, amivel a propaganda nem törődött, a per során a hiányzó holttestnek sem tulajdonítottak nagy jelentőséget. A forradalom alatt nagyon sokan a fejetlenség, a szervezetlenség következtében haltak meg, a magyar katonák több mint 60 százaléka a szovjet katonák áldozata lett, nagy részük fegyvertelenül. Ezen analógiák segítségével pontosabb képet kaphatunk a Köztársaság téri eseményekről. Hiszen az ostrom nem légüres térben zajlott.

– Mit jelent számunkra a tér napjainkban?
– Az emlékezés és a felejtés helye lett egyszerre. A Hollós Ervin és Lajtai Vera által írt, az ostrom történetét a hatalom szempontjai szerint feldolgozó, 1974-ben megjelent kötetben a szerzők arról keseregnek, hogy a felejtés martaléka lett az ostrom helyszíne. Ehhez képest ma már valóban semmi sem utal az október 30-i eseményekre. A szobrok eltűntek, az épület az enyészeté lett. Az egyetlen, ami felidézi az ostromot, az Jean-Pierre Pedrazzini, az ostrom alatt halálos sebet kapott francia fotós mellszobra és márványtáblája. Az ő emlékét Franciaország is tovább ápolja. Itthon a hivatalos emlékezet, úgy tűnik, a felejtést választja. Paradox módon az ’56-os eseményeket az egykori pártház jelenlegi, elhagyott, lepusztult állapota idézi fel mégis. Tavaly kapta fel a sajtó a hírt, hogy az épületből kiköltöző MSZP az iratok egy részét egyszerűen hátrahagyta, ez is a felejtés, az emlékektől való szabadulás felé mutat leginkább.

– Ezek szerint az ostrom máig vitatott eseményei nem válhatnak a forradalom emlékezetének részévé?
– A forradalom fegyveres konfliktus volt, annak minden borzalmával együtt. Azt azonban fontos hangsúlyoznunk, hogy a sokat emlegetett lincselésekről nem áll rendelkezésünkre elegendő információ. A Köztársaság téri áldozatok jó része minden bizonnyal az ostrom, a fegyveres összecsapás során vesztette életét. A fotókon is ábrázolt hullagyalázás rettenetes, menthetetlen cselekedet, de nem lincselés. Ez alapján egészen más az ostrom mérlege, mint ahogy az a propagandában megjelent. Papp András és Térey János a Köztársaság téri eseményekről szóló, Kazamaták című drámáját értelmezve Radnóti Sándor vetette fel először a Bastille-párhuzamot az ostrom kapcsán. Ez rendkívül érdekes analógia, hiszen a Bastille ostromakor számtalan lincselés történt, levágott fejekkel meneteltek a forradalmárok, ez a nap mégis Franciaország nemzeti ünnepévé vált. Ők azt a részét felejtették el, ami nem illeszthető be a dicsőséges forradalom narratívájába. Félreértés ne essék, nem arra célzok, hogy ünnepelnünk kéne a Köztársaság téri eseményeket, csupán azt akarom érzékeltetni, hogy az emlékezés és a felejtés minden esetben szelektív.