Supersonic Overdrive. Ez a szóösszetétel, amelyre a talán leginkább várt az alternatív, pszichedelikus rock magyar (és természetesen határon túli meg akik a világ bármely pontján hallgatták) közössége az idén. A héten debütált az eddig a villámnál is gyorsabb karriert produkáló Middlemist Red első stúdió albuma.
A Kultúrgrundon is nemrég bemutatott zenekarról valóban csak jókat lehet írni: szemtelenül fiatalok, tehetségesek, lelkesek, ambiciózusak, ezért az egyre felkapottabb műfajt kedvelők és elsősorban a bandát megszeretők nagy elvárásokkal néztek az első teljes korong elébe.
Mondhatni, nagy várakozás előzte meg a kiadást. A lécet pedig épp a zenekar helyezte magasra első kislemezükkel, megnyert díjaikkal és tényleg szájról szájra terjedő népszerűségükkel.
Nekem erről egy majdnem húsz éves történet jut az eszembe. Az 1990-as első fele, nálam részben, egészben a grunge-ról, a Seattle-i bandákról (Alice In Chanis, Pearl Jam, Soundgarden és a hírnevét ebben a városban megalapozó Nirvanáról) szólt. Különösen az Alice állt közel hozzám, Layne Staley énekes hangja – velem együtt – sokak hallójáratába égett be örökre.
1994-ben aztán felröppent a hír, hogy egy „szuperbanda” alakult Seattle-ben, Staley maga mellé vette a Pearl Jam gitárosát, Mike McCreadyt, illetve Barrett Martint és John Baker Saunderst. Összeállt a Mad Season. A következő év március idusán pedig kiadták első és egyetlen lemezüket Above címen.
Hatalmas volt a felhajtás, és a „hiszti”, persze nem érdemtelenül. Még ma is a hideg futkos a hátamon, amikor a Wake Up vagy mondjuk a November Hotel című nótáikat hallgatom. Hát még akkor a kazettás walkmannel a zsebemben.
Mindenki bízott is a folytatásban, a várandós barátnőjét egy balesetben elvesztő Staley azonban a mély depresszió és a drog rabja lett, így ez a lehetőség szép lassan szertefoszlott.
A végül 2002-ben, Kurt Cobain halálának napján, április 5-én, mindössze 34 évesen drogtúladagolásban eltávozó Staley pedig mindenki szerint sokkal ígéretesebb karriert futhatott volna be, és itt a volna tényleg igaz. Nem láttuk hát a folytatást, de az elvárás óriási lett volna.
Nos, valami hasonló érzésekkel hallgattam meg a Supersonic Overdrive-ot. Az album pedig tényleg komoly és erős munka.
Elsőre konkrét nótákat sincs kedvem külön kiemelni, mert ez így jó egészben, ahogy van. Zeneileg, keverésügyileg és énekhangzásában is közelít a remekműhöz.
Valami olyasmit hoz el hozzánk, amit ebben a műfajban nem igen hallottunk még.
Üt, és azt akarod, hogy sose érjen véget.
A kérdés persze adott, hogy ha a srácok természetesen és egyértelműen nem Layne Staley útját követik, akkor hova tovább. Milyen lesz a folytatás?
Veszélyes és kétélű fegyver ez, mert a rajongók minimum ezt a minőséget követelik a következő felvonásban is.
A leckét tehát feladta saját magának a zenekar. Már csak abban bízom, hogy meg is tudják majd ugrani. Kéne.
Akit érdekel, egy ingyenes regisztráció után a komplett albumot meghallgathatja a Deezeren, akik pedig élőben akarják a fiúkat megnézni, azok pénteken este az A38 hajón megtehetik.
