A Boncza Berta néven született hölgy nimbuszának alakulásában persze nem csak a kései korok tankönyvei játszottak szerepet, már a kortársaknak is elég markáns véleménye volt az előbb a nagy költő, majd a tehetséges festő, Márffy Ödön oldalán élő Csinszkáról.
Amint belépünk a Petőfi Irodalmi Múzeum új kiállításának terébe, rögtön ezek a kortárs vélemények fogadnak bennünket az ajtó melletti kivetítőn. „Sovány, mint egy esernyőnyél, elöl-hátul szexuális duzzanatokkal” – sommázott ekképp például a szintén az Ady-biográfia révén halhatatlanná lett Léda. Szabó Lőrinc pedig egyenesen a „roppant ellenszenves és roppant vonzó nő” leírást adta Csinszkáról.
Tudvalevő, az efféle jellemvonások így együtt veszélyes gyújtóanyagként is működhetnek, hiába találni az érzelmi kanóc végén olyan rutinos nőfalókat, mint amilyen Ady Endre volt. Aki akkor került hősünk hatása alá, amikor a svájci tanulmányait folytató fiatal lány merész lépéssel – csak mert a barbár magyar nyelv használatáért őt megrovó igazgatónő felbosszantotta – levelet írt a költőfejedelemnek.
De ne szaladjunk ennyire előre: ott tartottunk, hogy a bejáratnál még nem éppen rokonszenves nőalakról kellene valamilyen képet kapnunk, és hiába a drámai felütés, a meghitt kis tárlatot végignézve nehéz nem úgy távoznunk, hogy ne valamiféle rokonszenvet érezzünk a híres-hírhedt múzsa iránt.
Nyilván ebben szerepe van a kiállítási installációnak is, a bordó falak által foglyul ejtett szórt fény meghitt patinát von az elsősorban fotók és személyes tárgyi emlékek együttesére épülő kiállítási anyag köré.
Családi fotók, kéziratok – kronologikus sorrendben. Bepillantást nyerhetünk az erdélyi földbirtokos félárva gyermekeként cseperedő gyerek Berta életébe – akit apja mellett az egyszerre szigorú, de mégis szeretetteljes nagymama dresszírozott.
A későbbi Csinszka korán megtapasztalhatta, hogy a boldogságot magának kell megkeresnie az életben, az apja – aki fiút várt helyette, erre kapott egy „groteszk kislányt” – meglehetősen korán külföldre küldte tanulni.
Arról, hogy hogyan dolgozta fel mindezeket az élményeket a komoly fantáziával megáldott lány, jó pár forrásból értesülhetünk. Nemcsak későbbi visszaemlékezése, de fiatalkori versei is vallanak. E korai zsengék nem árulnak el túl nagy tehetséget, patetikus, érzelmileg túlcsorduló szerelmes verseket faragott – ahogy az egy serdülő kamasztól el is várható.
A kiállítás már említett szolid-meghitt hangulatát az Adyval készült közös fotók is erősítik, ezeken a démonikus emlékezetű poéta nagyon hétköznapi és nagyon emberi vonásai tűnnek fel.
A kiállítás második egységében természetesen már azok az emlékek kaptak helyet, amelyek Csinszka és a festőművész Márffy Ödön közös életéből maradtak hátra.
Hogy a múzsa életében a két kapcsolat hogyan szervesült össze, arról ő maga így vall a Márffyval való kapcsolatáról írva: „Végtelenül szeretem ezt az embert. Neki köszönhetem, hogy ma is élek, és Adynak, hogy ember módjára tudok és kívánok élni.”
Csinszka nemcsak életben maradt, de valóban élt Márffy mellett. Modern háztartást vezetett, inspirálta második férjét is, és a maga alkotói életútját is igyekezett egyengetni, még ha múzsából nem is vált önmaga jogán teljes alkotóvá soha.
Tanulságos látni éppen ezért, hogy miben is rejlett a tehetsége. A közepes, a vasárnapi festők buzgó szorgalmán túl nem sokat mutató olajképei mellett szellemes, frivol és lendületes, karikatúrába hajló rajzokat készített, méltóakat egy olyan szemlélőhöz, aki a mából nézve a kor egyik fontos kommentátora.
