– Miért tartották fontosnak, hogy művészeti csúcsdíjat hozzanak létre?
– Réthelyi Miklóssal, az erőforrások korábbi miniszterével beszélgetve merült fel először egy széleskörű művészeti díj alapításának ötlete. Számos akadémikus méltatlannak találta a helyzetet, hogy életjáradékot biztosító díj csupán három művészeti ág képviselői számára létezik: a Nemzet Színésze, a Magyar Mozgókép Mestere és az Operaház Mesterművésze díj. Egyetértettünk abban, hogy a többi területen tevékenykedő, kiemelkedő művészek munkásságát is el kell ismerni, méghozzá egy békés nyugdíjaskort biztosító, magas presztízsű díjjal. A dolog sokáig érett, amíg végül elérkezett ahhoz a ponthoz, hogy a kitüntetést törvénybe foglalják. Az én nemzedékemnek komoly tapasztalata van arról, hány kiváló művészünk halt meg méltatlan körülmények között, nyomorogva, magára hagyva. A díj mellett azonban nem csak szociológiai érvek szóltak: Magyarország a tízmilliós lakosságához mérve rendkívül sok kitűnő művésszel büszkélkedhet, ebben az elsők között vagyunk a világon. A kimagasló teljesítményeket számos díjjal elismerik, de az igazi csúcs az egyes pályafutások megkoronázásaként eddig hiányzott. Ez tehát nagy adóság törlesztése is egyben.
– Kik lehetnek a nemzet művészei?
– A díj előfeltétele a Kossuth-díj, illetve a betöltött hatvanötödik, tánc- és cirkuszművészek esetében ötvenedik életév. Ezek a kritériumok jelentősen szűkítették a lehetséges kitüntetettek körét, ami, be kell vallanom, nagy segítséget jelentett a zsűrizés alkalmával. Sokszor ugyanis megszakadt az ember szíve, amikor három-négy egyformán kimagasló művész közül egyvalaki mellett kellett letennie a voksát, holott mindannyian megérdemelnék a díjat.
– Mivel jár az elismerés?
– A nemzet művésze az adományozást követő hónap első napjától élete végéig életjáradékban részesül, amelynek havi összege az öregségi nyugdíj mindenkori legkisebb összegének huszonháromszorosa – 2014-ben ez 655 500 forint –, amelyet az MMA költségvetésében az állam garantál. Ez komoly mozgásteret biztosít az idős művészek számára; bízom benne, hogy ezentúl az életjáradék további teljesítményre is készteti a díjazottakat.
– A kitüntetéssel kapcsolatban hangsúlyozták, hogy nem állami díj. Kik döntenek az odaítélésről?
– A velem együtt tizenegy tagú zsűri választotta ki a hetven, vagyis Kossuth-díjas cirkuszművész hiányában egyelőre hatvankilenc díjazottat. A zsűri nyolc tagját az akadémia, két tagját pedig Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere jelölte ki. A díjat az állam az akadémiára bízta, mi pedig az első pillanattól ügyeltünk rá, hogy ez ne az akadémikusok belügye legyen. Az elismerésre úgy tekintünk, mint a teljes magyar művészvilág szellemi értelemben vett együttérzése, amely minden világnézeti, ideológiai különbségtől függetlenül – a politika szót már ki sem mondom – képviseli a művésztársadalom egészét. Az volt a célunk, hogy erre a hetven emberre az ország egyként legyen büszke.
– Hogyan zajlott a kiválasztás? Miként határozták meg az egyes művészeti ágakban díjazottak számát?
– Mivel a díj feltétele a Kossuth-díj és a megfelelő életkor, a zsűri elsőként ez alapján szűkítette a névsort. Hozzá kell tennem, a bizottság mind a tíz tagja Kossuth-díjas, ám mindannyian 65 év alattiak. Ennek különleges üzenete is van, hiszen így a díj odaítélése személyes főhajtás is egyben, tiszteletadás az előző generációnak. A művészeti ágakon belüli díjazottak létszámát az egyes területek képviselőinek számához viszonyítva határoztuk meg, így lett például tizenkét irodalmi díjazott és egy cirkuszművészeti kitüntetett. Hogy ez a létszám a jövendő korok művészeti életét miként befolyásolja, az legyen az követkő nemzedékek gondja. A cirkuszművészet esetében egyébként magam is meglepődtem, mikor kiderült, hogy nincs Kossuth-díjas művészük, hiszen a magyar cirkusz világszínvonalú. A jó cirkuszban rengeteg irónia és filozófia van, amely sokszor elképesztő sportteljesítménnyel párosul. Mindent elkövetünk, hogy minél hamarabb legyen Kossuth-díjas cirkuszművész, nem elsősorban a Nemzet Művésze díj miatt, hanem a saját értékeik elismeréseként.
– A díj bejelentését követően számos kritika érte az akadémiát, legtöbben az egyoldalú kiválasztási rendszert kifogásolták.
– A célunk az volt, hogy a magyar művészeti élet egészét reprezentáló lista jöjjön létre. Ugyanakkor van jó néhány neves író, filmes, zenész, aki sajnos kimaradt. Sok esetben az egzisztenciális kérdések döntöttek azok javára, akik valóban rászorulnak a havi életjáradékra. A hiányzókat tekintve kaptunk kritikát természetesen, de a hetven, vagyis egyelőre hatvankilenc díjazott személyét, a lista végső összetételét semmilyen kritika nem érte. Mikor végigolvastam a névsort, megdöbbentett, hogy a magyar művészet hatvankilenc állócsillaga a világnézeti különbségeken felülemelkedve egyszerre lesz jelen a díjátadó eseményen. Ilyen talán még sosem volt a magyar művészeti életben. Én nagy dolgokat várok ettől a pillanattól. Ahogy nagy dolognak tartom Kertész Imre gesztusát is, hogy elfogadta a Szent István-rend kitüntetést. Ez vallomás arról, hogy a különbségek ellenére valahol mélyen megvan még az egység. Haragudhatunk egymásra, lehetnek véleménykülönbségek, de a díjátadón lelki értelemben valaminek történnie kell a Pesti Vigadó koncerttermében. Nagy pillanat lesz.
– Elcsitulhatnak a kritikus hangok?
– A világ művészetének története a háborúságok, a versengés története. Szörnyen hangzik, de az az egoizmus, amely a művészeti alkotások létrejöttének feltétele, folyamatos versenyre készteti az alkotókat. Ezt én természetesnek tartom – a versengést, de nem a harcot. Az akadémia célja, hogy a művek, a művészi teljesítmények versenyezzenek egymással, és ne a személyek harcoljanak. Ám a napi politika gyötrelmeit nem tudjuk függetleníteni a szellemi tevékenységektől. A politikából a gondolkodó ember nem tud kimaradni, ám ha egészen belesüllyed, az a teljesítmény rovására megy. Ahogy az elő is fordul sokszor.
– Nem tartanak tőle, hogy a csúcsdíj elértékteleníti az állami kitüntetéseket?
– Nem, éppen ellenkezőleg, megerősíti őket. Hiszen ez a díj a nemzet elismerése legjobb lányai és fiai számára.
