Kötter Tamás: Igen, hímsoviniszta vagyok

Kötter Tamás, a magyar kapitalista realizmus mestere a Rablóhalak sikere után most a jog dögkeselyűiről írt.

– Első regényével kívülállóként érkezett az irodalomba. Azóta eltelt egy év, hogyan reagált az irodalmi élet a Kötter-jelenségre?
– Először a nagy jobb- és baloldali politikai lapok fedeztek fel maguknak. Talán azért, mert a könyvem társadalmi jelenségeket elemzett, és emiatt közelebb érezték magukhoz a szöveget. Mindenesetre élénkebb és érzékenyebb érdeklődést mutattak eleinte, mint az irodalmi folyóiratok. Az pedig, hogy politikai családtól függetlenül kedvelték a könyvet, külön örömmel töltött el. Ezt követően a fiatal kritikusgeneráció jelentkezett pozitív kritikákkal, majd az Élet és irodalomban is megjelent egy inspiratív írás a könyvemről. Tulajdonképpen a feminista portálokat leszámítva negatív kritika nem is született, azt hiszem. A nagy, kanonizált irodalmi lapok ugyan nem vettek tudomást a kötetről és erről a jelenségről, de ha emiatt hiányérzetem is támadt volna, Tandori Dezső méltató recenziója mindent felülírt.

– És hogyan fogadta az írótársadalom?
– Nem ismerem az írótársadalmat, nem vagyok napi szintű kapcsolatban irodalmárokkal. A mestereim, Szécsi Noémi, Cserna-Szabó András és Márton László minden egyes fejezetet elolvastak, tanácsokkal láttak el. Rajtuk kívül Papp Sándor Zsigmond mutatott még élénk érdeklődést a könyvem iránt, de másokkal nem állok közelebbi kapcsolatban. Én teljesen kívülálló vagyok, és megértem az írókat, nem együtt szocializálódtunk, miért barátkoznának velem?

– Nincs is önben igény, hogy belépjen ebbe a körbe?
– Ez a szekér már két okból is elment. egyrészt nem jártam végig a klasszikus bölcsészkar, JAK stb. utat. Másrészt nem szeretnék tüntetésekre járni középiskolásokkal és biciklis futárokkal, főleg nem úgy, hogy közben egy vélt vagy valós elvárásnak akarok felnőtt fejjel megfelelni, és eszem ágában sincs újraélni a fiatalkoromat, legalábbis így biztosan nem, miközben kínos selfie-ket küldözgetek és teszek fel a Facebook-oldalamra (lássátok feleim, én is itt vagyok!). Visszatérve a kérdésére, a válaszom: nincs.

– Említette a társadalomkritikát, amely második könyvében mintha tovább fokozódott volna. Szándékosan helyezett nagyobb hangsúlyt erre?
– A Dögkeselyűket és a Rablóhalakat nyolcvan százalékban egyszerre írtam meg. Amikor elkezdtem kiválogatni az első kötet novelláit, Robert Altman Rövidre vágva című filmje jutott eszembe. Nem akartam egy egyszerű novelláskötetet összeállítani. Az emberek nem nagyon szeretik manapság a novellákat, amit a kiadóm, Mészáros Sándor azzal indokolt, hogy az olvasó meg akarja ismerni a könyv hőseit, minden este vissza akar térni hozzá. Ezért kiválasztottam tizennégy írást, és átstrukturáltam azokat úgy, hogy felidézzék a Rövidre vágva világát. Egy olyan zárt univerzumot, amelyben folyamatosan ugyanazok a szereplők kavarognak, eltűnnek, visszatérnek, de nem esnek ki a kötetből. Talán ennek a viszonylagos zártságnak, és az egymással összefüggő történeteknek köszönhető a könyv sikere. A Dögkeselyűk esetében még zártabb világra törekedtem. Leginkább Tar Sándor A mi utcánk című kötete jut róla eszembe, ahol egy láthatatlan narrátor meséli el egyetlen utca történetét.

– Van Önben jobbító szándék is, vagy pusztán dokumentálja a történéseket?
– Nincs bennem jobbító szándék, mert nem hiszem, hogy ezen lehetne jobbítani. A globalizmus kultúrája egy öngyilkos kultúra. Természetesen az öngyilkossághoz minden civilizációnak joga van.

– A történet középpontjában egy beépítésre váró terület áll, amelyért természetvédők és a kötet főbb szereplői, egy ügyvédi iroda dolgozói hadakoznak. A szembenállásuk ironikus megjelenítése sem olvasható társadalmi igazságszolgáltatásként?
– Ezzel azt akartam jelezni, hogy mindkét fél, a jogászok és a környezetvédők is beásták magukat a saját lövészárkaikba, és értelmetlen küzdelmet folytatnak. Ez egy valóságos ügy irodalmi leképződése, amely során azt tapasztaltam, hogy a környezetvédők egy életformát valósítanak meg. Nem az a céljuk, hogy megmentsék a környezetüket, csupán annyi, hogy rajta legyenek az úton, és haladjanak előre. Ahogy az egykori nagy forradalmárok, például Cohn-Benditék sem azért harcolnak, hogy megvalósítsák a szocializmust Európában, hanem hogy megmaradjanak az úton. Hogy eljárjanak a kávéházakba, előadásokat tartsanak. A végcél elhomályosult, a távolban lebegtetik, de elérni nem akarják. Máskülönben nem énekelnék az Internacionálét, hanem üvöltenék, és nem beszélnének, hanem cselekednének. De ez nekik életforma, ezért megalkotják hozzá a saját valóságukat, ahogy a környezetvédők is. A könyvben a másik véglet a jogászok válaszmechanizmusa erre a fellépésre, amit szintén az automatizmusok hajtanak előre.

– A jogásztársadalom hogyan reagált a kötetre?
– Imádják. Ezt már korábban is mondtam egy interjúban, hogy mindenki szereti, ha róla szól a történet, ha viszontlátja az életét a könyvben.

– Egy ismert kurátor nemrég hímsovinisztának bélyegezte egy Facebook-kommentben. Gyakran szembesül ilyen támadásokkal?
– Mindig megtalálnak a new age kultúrába belezuhant nők, a faölelgetők, ahogy az angolok nevezik őket. Az első könyvem megjelenése után válogatott ocsmányságokat vágtak a fejemhez. Nem szeretnek, de persze én sem szeretem ezt a mélyen agresszív, szektás közösséget, és ez már biztos, hogy így is marad. Ha az ember felállít egy tézist, és az említett hölgy képviseli ebben a tézisben a veszteseket, akkor érthető a felháborodása, ezért aztán kellő empátiával és megértéssel kell kezelni a nem túl stílusos kirohanásait. Nem is bejegyzés tartalma lepett meg, inkább az aljasság, ami körüllengte.

– Mire gondol?
– A megbélyegzésemre még a könyvbemutató alatt sor került. Nagyjából a közepén járhattunk, amikor felkerült a Facebookra, ami számomra azt jelenti, hogy esélyt sem adott az illető, sem nekem, sem a könyvnek, amit nyilván még nem is tudott elolvasni (a pezsgőmből biztosan ivott – nevetés). Sajnos ez egy működési mód bizonyos körökben, amivel manapság személyt, intézményt, gondolatot, tekintélyt lehet „középiskolás fokon” rombolni, anélkül, hogy a másik féllel komolyan vitába kellene szállniuk. Még ennél is jobban megdöbbentett, hogy a bejegyzést jó néhányan azonnal lájkolták, akik persze szintén kizárt, hogy olvasták volna a könyvet vagy hallották volna, amit a bemutatón mondtam. Remélem, hogy néhányan olvassák ezeket a sorokat és elgondolkodnak a dolgon, és a reflexeik helyett az eszüket használják, ha már annyira büszkék rá.

– De mit válaszolna arra a vádra, hogy Ön hímsoviniszta?
– Azt, hogy az vagyok, ha a hímsovinizmus a nők tiszteletét, a hagyományos értékek és szerepek elfogadását jelenti.

– A Dögkeselyűkben ugyanakkor megjelenik a női szempontú elbeszélés, és ettől talán nem is teljesen függetlenül válik érzékenyebbé, esendőbbé a szöveg.
– Igen, egy esendő világot írtam le. Ez a közép- és a felső-középosztály könyve. Az ő bánataik, reményeik, szenvedéseik és bukásaik története. Ők a remény rabjai. A szereplőimet elérte az életközépi válság. Hozzászoktak egy bizonyos életszínvonalhoz, de rettenetesen unják az életüket, a munkájukat, a kötöttségeiket, és elhitték a nagy mesét, hogy mindenki az lehet, ami lenni akar. Megpróbálják megváltoztatni az életüket, újra akarják kezdeni, meg akarják valósítani valamelyik gyerekkori álmukat, mondjuk azt, hogy régi pénzérmékkel kereskednek vagy old mobilokat gyűjtenek. Vagy éppen azt hiszik, hogy egy új szerelem mindenen segít. De túl sok mindent cipelnek magukkal, jelzálog, gyerek, család, konformizmus, megszokás, sokan már nem is házastársak, csak adóstársak, emiatt a kitörési kísérletek újra és újra kudarcba fulladnak. Ez a könyv hét ember végtelen kudarcának a leírása. Csak egy valakinek sikerül kitörnie, méghozzá annak, aki nem az extrém utat választja. Korunkban az extremitás a kiindulópont. Ha nem vagy elég extrém, akkor nem tudod felhívni magadra a figyelmet. A könyvben egyetlen szereplő akad, aki az átlagos utat választja, és nem ül föl a kor hazugságainak, végül megszerzi a vágyott fiatalságot, és nem is fizet érte nagy árat.

---- Oldal címe ----

– Mondhatjuk, hogy a sikeres jogászként dolgozó Kötter Tamás számára az írás ez a kitörési kísérlet?
– Igen, az írás számomra fájdalomcsillapító. Nekem is vannak álmaim, például az, hogy profi író vagyok és egész napomat, testemet és lelkemet az írásnak szentelem. De nyilvánvaló, hogy ebben az esetben nem tudnám fenntartani azt az életszínvonalat, amihez hozzászoktam, és így inkább amatőr íróként, több-kevesebb – most inkább több – sikerrel próbálom az olvasók kegyeit elnyerni. Ám ez csak egy sebtapasz.

– És nem fél attól, hogy túlságosan hozzászokik ehhez az írói szerephez?
– Az élet leszoktat. Úgy is fogalmazhatnék, hogy még mindig a Porschémat választom.

– Tar Sándorról szokás mondani, hogy alulról látta azt a valóságot, amit mások nem ismertek, vagy nem mertek vizsgálni. A Rablóhalak és a Dögkeselyűk viszont fordítva, felülről enged betekintést egy olyan világba, amit a magyar társadalom többsége nem ismerhet. Nem vált ez ki irigységet és ellenérzést az olvasókban?
– Nem, mert ha ez a fajta világ annyira irritálná az olvasókat vagy a nézőket, akkor például nem lett volna akkora nézettsége a Dallasnak. Az emberek szeretnek betekintést nyerni az ilyen világokba. A borzalmakat is szeretik, arra vannak a zombifilmek, vagy irodalmi párhuzamként Tar Sándor művei. Ugyanakkor a Gazdagok és szépeket is szeretik.

– Az előbb azt mondta, fontos, hogy az olvasók megszeressék a könyv hőseit. Ebből a szempontból sem bánik kesztyűs kézzel az olvasóival, hiszen a Dögkeselyűk szereplőit nehéz megszeretni, ráadásul meglehetősen egyenfigurának, felcserélhető karaktereknek tűnnek.
– Ez pontosan így van. Ők a hadsereg közkatonái, akik ha elesnek, más áll a helyükre. Tulajdonképpen csak azzal karakterizáltam őket, hogy van-e családjuk vagy nincs, és hogy mire vágynak az életben. De ezek a vágyak is kisszerűek, másfelől a csoportdinamika mozgatja őket. Nem tudnak kiszakadni a multis közösségből, az adja az identitásukat. Abban a pillanatban, amikor egy ilyen embertől elveszik a szolgálati mobilját, a belépőkártyáját és elveszik a laptopját meg zárolják a számítógépét, attól kezdve ott lebeg a semmiben, főleg most, a válság után. És ez még a főnökre is igaz, akik kikerülve a rendszerből nem tudják kamatoztatni a korábbi kapcsolatrendszerüket, ugyanakkor már elfelejtettek dolgozni.

– A politika mintha alig lenne jelen a könyvben. Ennyire nem határozza meg a multivilágot?
– Benne van a politika ebben a könyvben, különösen a Kagyló belga módra című fejezetben, amikor tudjuk, hogy a főhős egyáltalán nem érdeklődik a hajléktalanok sorsa iránt, de mivel a céljai úgy kívánják, könnyedén tud olyan panelokat elővenni, amivel igyekszik belopni magát az értelmiségi-művész társaságba, de végül is sikertelenül. Ez azt mutatja, hogy a multikhoz képest is van egy még zártabb és agresszívebb közeg és szektaszerűen működő közösség. Ezekre a multiknál dolgozó emberekre jellemző, hogy átveszik a vállalati filozófiát és próbálnak (politikailag) korrektek lenni. Ez a nem szól szám, nem fáj fejem európai filozófiája, ami végül maga alá temeti Európát.

– Nagyon próbára teszi az olvasót, hogy egy ennyire értékválságban leledző világról ír. Semmilyen kitörési pont nem létezik az ebben a világban mozgó, ahogy fogalmazott, „közkatonák” számára?
– Nem, mert ezek az emberek mind alkalmazottak, és ez a szörnyű tragédiája a 21. századnak. Az alkalmazott a nevén kívül semmit sem tud hagyni a gyerekére. Ha földműves lenne, akkor a földet hagyná rá azzal az intelemmel, hogy gyarapítsa, ha mesterember lenne, akkor az üzletét azzal, hogy vigye tovább a cég nevét. Ha nemes lenne, akkor pedig azt a kötelezettséget hagyná az utódjára, hogy munkálkodjon a haza javára, és óvja a kiharcolt és megszerzett javakat és értékeket. Az egyetlen kiút az alkalmazottak számára éppen ezért csak a gyerek lehet és Isten. Vagyis a jövőbe vetett bizalom és a győzelem a halál felett.