– Hogyan lehetséges az, hogy Magyarországon senki nem tud semmit Fricsay Ferencről, miközben a fél világ zenei élete valóban őt ünnepli a legnagyobb huszadik századi magyar karmesterként? Nem szokás ilyenekről szólni, de Fricsay megismeréséhez egy újságírónak is többet segít a nyelvismeret, mint a hazai zenetörténeti jártasság.
– Ezt a hiátust már nem lehet maradéktalanul befoltozni, ilyenkor látszik, hogy a történelmi bűnöknek végtelen hosszú az árnyékuk, helyrehozhatatlan károkat okoznak. Az érdemi válasz bizonyára nem váratlan: aki 1948–49 táján intett búcsút a hazájának, azt nem anyagi érdek motiválta, hanem egyszerűen – főleg, ha művész volt – nem tudott már lélegezni, és világosan láthatta, hogy „záródnak az ajtók”. Fricsayé ráadásul tipikus magyar sors: édesanyja révén negyedrész zsidó vér folyt az ereiben, ezért a Gestapo el is kezdte őt keresni 1944-ben Szegeden, s bujkálni kényszerült a fővárosban az ostrom alatt. De aztán a kommunistáknak sem volt igazán „jó”, mert édesapja, Fricsay Richárd a K und K érától a horthysta, király nélküli királyság alkonyáig a honvédség országos zenei vezetője volt, persze kiváló szakemberként, viszont Horthy Miklós bevonulásakor konkrétan Fricsay Richárd vonult tamburmajorbottal a kezében a fehér ló mögött. Ferenc „kettős származása” tehát nem felelt meg igazából senkinek. Kirobbanó tehetsége a háború utáni három rövid, de szabad év alatt a külföld számára is nyilvánvalóvá lett, és1948 telén Berlinben állásokat nyert el, így áttette székhelyét oda, és 1949 tavasza után nem tudott visszatérni már, hiába propagálta folyamatosan a magyar zenét, és magyar zenészeket, szólistákat is vitt szinte minden koncertjére. Akárhol járt Dániától Texasig, mindig felvett a műsorba magyar művet, vagy ha művet éppen nem, akkor például Simándyval énekeltette a Carment, Anda Gézával zongoráztatta Brahmsot, Fischer Annie-val Beethovent. Apropó, Anda, csak egyetlen adat: tíz év alatt – a nagydíjas lemezfelvételen túl – csak Bartók II. zongoraversenyét bő hatvan alkalommal adták elő együtt, és nyilván minden hangverseny külföldi nagyvárosokban zajlott. A magyar kultúra egyik legnagyobb propagátora volt, aki példásan meg is tartotta magyarságát, Fricsay Ferenc maradt, miközben Solti és Széll Georg, illetve George lett, Ormándy Eugen, Reiner pedig Fritz. Fricsayhoz hasonló karmesterkaliber és magyarimázs-építő lehetett volna az Istvánnak megmaradt Kertész István, de – megint a „vadkaneffektus” – ő is fiatalon halt meg.
– Mégis: nem volt vakmerő vállalkozás az ön által igazgatott operaháztól, hogy egy – fura is kimondani – itthon ismeretlen világsztárra építettek fesztivált?
– Fricsay azon öt ember egyike volt, akivel a 32 évvel idősebb Kodály tegeződött. Nyilván azért nem tudunk róla semmit, mert Rákosi és az őt követők radírozták az emlékét. Egyébként igaza lehet, merészség volt a fesztivál, de épp ezért igyekeztünk olyan programokat szervezni, amelyek eleve sok embert találnak el. Október 26-án megtelt a másik nagy Ybl-csoda, a Bazilika is, Fricsay 19 évesen komponált C-dúr (Szegedi) miséjét játszotta el az Opera társulata, most először Budapesten; 27-én pedig általam szabad szemmel még sosem látott méretű siker volt Donizetti Lammermoori Luciája, ahol a stílus legnagyobb sztárja, élő legendája, az édesanyja révén félig magyar Edita Gruberová énekelte a címszerepet, Japánból is érkeztek rajongók. 1500 néző érthette meg, miként függ össze a mai Lucia-előadás egy 1948-as híres felújítással. Fricsayról vetítettünk néhány rövid filmbejátszást is. Az volt a cél, hogy vigyék a hírt, keressenek rá a neten Fricsayra, és ki-ki maga hamar rájön arra, hogy miért sorolja a világ a legjobb valaha élt karmesterek közé ezt a magyar művészt. A Deutsche Grammophon, a világ legnagyobb klasszikuszene-kiadója az idén száz éve született karmester tiszteletére összkiadással jelentkezett, ennek még csak az első eresztése jött ki, de már ez is 45 cd, Fricsay ez a nagyságrend.
– Beszéljünk kicsit bővebben magának az 1914-től 1963-ig élt Fricsaynak a pályafutásáról, amely elég hamar véget ért, mégis több mint három évtized hosszú volt. Tizenöt évesen már egy ifjúsági zenekar élén látjuk apja helyetteseként, és még mindig nincs húszesztendős, amikor főállású karmester Szegeden.
– Csodagyerek volt, apja is így kezelte. Abszolút hallás – tehát a hangok fül utáni azonosítása –, hegedűs nagyapa, karnagy édesapa, karnagy féltestvér, így nézett ki a szűk család. Úgy kell elképzelni az ő képzését, mint ahogy Leopold Mozart tanította a fiát hegedülni és zongorázni, aztán jött a klarinét, a harsona és az ütőhangszerek. Minderre rá elvégezte a Zeneakadémián nemcsak a karmesteri, de a zeneszerzési szakot is. A Jóisten sem mentette meg attól, hogy tizenkilenc éves korára bámulatosan felkészült zenész legyen. Hogy egyik nagy elődöm, Radnai Miklós ekkor őt sem vette fel karmesternek az Operához – egy évvel korábban Solti Györggyel is ez történt –, annak a tapasztalatlanság volt az oka, így került Szegedre, ahol több mint egy évtizedet tett bele a város zenei életének fejlesztésébe. A háború után, immár harmincegy évesen debütált az Operában, és négy év alatt több mint kétszáz előadást vezényelt, és rengeteg koncertet is. Negyvennyolc éves korában bekövetkezett halála egy harmincéves pályát vágott el, ez egészen hihetetlen intenzitást takar. A róla most megjelent, csaknem háromszáz oldalas kiadványunk, a Fricsay100 emlékkönyv mindent tartalmaz róla, amit Karczag Márton kollégámmal, az Opera főemléktárosával össze tudtunk szedni. Adatolva az összes koncert, lemezfelvétel, helyszín, partner, műsor és történés. Míg Marci az igen körültekintő, hiánypótló életrajzot írta, magam a lemeznaplót jegyzem: az Opera mint kiadó intézmény vezetőjeként valamennyi Fricsay-felvételt meghallgattam, amely vokális érintettségű, és rövid jegyzetekkel, sőt osztályzatokkal láttam el ezt a mintegy 100 lemezt. Igyekeztem szigorú lenni, de az a helyzet, hogy a sokkal gyengébb technológiai adottságok és a kéziratból készült új kottakiadások hiánya ellenére Fricsay interpretációi ma, ötven-hatvan évvel később is toronymagasak. Mint Mozarté vagy a többi, fiatalon elhunyt zsenié, az ő életműve is teljes, nem avuló.
– Azért azon időzzünk el: hogyan lehet egy 19 éves suhanc egy szimfonikus zenekar vezetője?
– Végig kellett járnia a szamárlétrát, és meg kellett küzdenie apja örökségével is, akinek keze alatt ifjúsági fúvószenekart kiskorúként is vezénylet már. De Szegeden kezdte a profi karmesterséget, a 9. gyalogezred katonazenekaránál, ott is maradt mindvégig állásban, s hamar megkapta a helyi szimfonikusokat is. Részt vett a szabadtéri játékok előadásain, még komponált is kísérőzenéket, szépen „hozta fel” magát és együttesét. Rövidesen odáig jutott, hogy a katonazenekarral is Beethoven-szimfóniákat tudtak játszani, a szegedi koncertéletet pedig nagy külföldi sztárok meghívásával tudta gazdagítani – a város vezetése gyakran, Szent-Györgyi Albert pedig mindig ott állt mögötte.
1914. augusztus 9.: Budapesten megszületik
1920–33: diplomával végzett iskolai tanulmányok (zongora, hegedű, klarinét, harsona, dob, zeneszerzés és vezénylés)
1930: tizenöt évesen először karmesterként színpadon, apja helyetteseként
1933–44: a szegedi katonazenekar és a filharmonikusok vezetője
1944: bujkálás a Gestapo elől
1945–48: szerződés az Operában és a Székesfővárosi Zenekarnál (későbbi Filharmonikusok)
1946: Bécs, Operaház – Carmen
1947: Salzburgi Ünnepi Játékok, berobban. Gottfried von Einem: Dantons Tod
1949–52: Berlinben főkarmester
1950–55: vendégszereplések és hangversenyek Argentínában, Nyugat-Németországban, Svájcban, Angliában, Izraelben, az Egyesült Államokban
1956–58: zenei főigazgató a Bajor Állami Operaházban, rengeteg ősbemutató (Otello, Lammermoori Lucia stb.)
1958: Minden szerződését felmondja gyomorrákja miatt
1959: újra berlini főkarmester, dirigálása alatt nyitják a Szabad Berlin Rádiót
kép: Ókovács.hu
1961: turné Yehudi Menuhinnal és a berliniekkel Luzernben az ünnepi heteken Kodály-szimfónia ősbemutatója (Hallgasson bele itt!) Szeptemberben a felújított Deutsche Oper megnyitása Don Giovannival. Megkapja a Német Nagykeresztet.
1962: közös könyvet ír Mozartról és Bartókról
1963. február 20.: Bázelban elhuny. Ermatingenben helyezik örök nyugalomra.
– Mégis alig egy-két évet maradt még itthon, és azonnal nagyot dobott a távozás után. Szegedtől Buenos Airesig, Berlintől Houstonig érő gazdag pályafutásának mely pontjai mutatják leginkább, hogy mekkora világsztár lett?
– Igen, de a budapesti Opera mint repertoárépítő hely és ugródeszka nagyon kellett ehhez. Nekem teljesen világos, hogy Fricsay hatalmas ambícióinak ez az intézmény, ez a város nem lett volna elég, a sztárkarmesterség eleve nemzetközi fogalom és gyakorlat. És ő sztár volt, a legnagyobbak egyike 1951 és 1961 között. És igazi médiaművész, aki felismerte a technika lehetőségeit. Sok mindent ő tett elsőként: övé az első sztereó opera-lemezfelvétel (Fidelio), az első sztereó szimfóniafelvétel (Beethoven IX.-je), sztereó rádióadás Németországban (c-moll mise), az első televíziós operaközvetítés (Don Giovanni) is. Az első művész volt, aki bakelitlemezre mondta az életét, és közben szóltak az általa dirigált és fontosnak tartott művek; ez a műfaj végül zárványnak bizonyult – vagy talán a mai hangoskönyvek előfutára? Fricsay Ferenc keresztény ember volt, Istent sokat említi a nyilatkozataiban, sőt amikor a rákbetegség megtámadta, úgy vélekedett, hogy Isten adománya a súlyos baj, mert megtanít elmélyülni és számot vetni az élettel Visszatérve az állomáshelyekre, amelyek őt naggyá tették. Dohnányi, Bartók, Kodály, Weiner, illetve a Zeneakadémia, Szeged és az Opera után a Bécsi Állami Opera következett, majd Salzburgban robbant be 1947-ben, három éven át modern opera-ősbemutatókat dirigált sorozatban, Karajan egyetértésével, Berlinben pedig exkluzív lemezszerződést kapott, valamint a rádiózenekar és a nyugati szektorban álló operaház zenei vezetése is az övé lett. A három, párhuzamosan betöltött berlini állás olyan embert tételez fel, aki nagyon gyorsan tanul, hatalmas munkabírású, gyorsan akklimatizálódik. Erről a most 92 éves egykori titkára, Csobády Péter is mesél a most megjelent könyvben. De említhetném Vásáry Tamást is, aki Fricsay egyik utolsó koncertjének szólistája volt, csütörtökön ő is elmondta a könyvbemutatón a személyes emlékeit.
– A tengerentúlon is kipróbálta magát. Ott hogyan állt helyt?
– Az a houstoni egyetlen szezon utólag, bizonyos értelemben, sikertelen kalandnak tűnik, de csütörtökön itt volt az akkori első oboistája, egy 94 éves, de bámulatosan fitt amerikai hölgy. Kiderült, hogy a zenekar és a közönség rajongott ott is Fricsayért, de hogy 1954-ben el is jött onnan, az a zenekart pénzelő milliomosfeleségek tudatlanságából fakadt. Teljesen más műsort akartak, könnyedebb, amerikás zenét, Fricsay pedig ott érezte jól magát, ahol az általa preferált, különben igen széles repertoárt vezényelhette. Természetesen Bartókot és Kodályt is játszottak már az első koncerteken – Fricsay Ferenc sohasem hazudtolta meg magát.
– Fricsayt előszedték kritikusai amiatt, hogy nem használ pálcát a vezényléshez. Mennyire volt ez jogos?
– Az elsők között volt, vagy tán az első, aki a pálcát elhagyta. Hogy mikor, azt ma már pontosan nem lehet megmondani, de tény, hogy áttért a pálca nélküli munkára. Ez csak színházban lehet gond vagy nagyobb terekben, hisz a pálca arra jó, hogy meghosszabbítsa az ember kezét, és jobban lássák a színpad mélyéről, a perifériákról. Fricsaynak viszont hosszú keze volt, főleg a betegség utáni visszatérés aszketikus figurájának „nőttek” pálcaszerű karjai, ha nézzük a filmeket, egyáltalán nem hiányzik az a fadarab. És valójában az emberi kéz sokkal érzékletesebben tud megmutatni dolgokat. Öt ujjal rengeteg olyan figurát lehet jelezni, amelyet pálcával képtelenség. Azóta már sokan élnek ezzel. De nem is ez a lényeg, hanem ahogy egy sztárbaritonja, Dietrich Fischer-Dieskau fogalmazott: Fricsay transzparens zenekari hatást hozott létre, tehát nem a nagy „tülkölést”, a nagy, romantikus „dagasztást” favorizálta. Nagyon pontosan kellett játszani nála, amit a karmester mindig képi illusztrációval segített. És gyors tempókat választott, s ezzel frissé váltak az előadásai. Fricsay felfogása találkozik egyébként a mai közönségével, könnyű tehát őt mai füllel hallgatni.
„Fricsay Ferenc élete végéig az én szellemi növendékemnek vallotta magát, pedig apja a zeneiskolai felvételén régi barátját, Siklóst kérte meg hogy tanítsa. Ismertségünk, barátságunk vezénylési pályája folyamán egyre szűkebb lett. Nagyon megcsodáltam azt a kitartóképességet, amellyel egy olyan vidéki városban, mint Szeged egy addig nem is sejtett zenekari kultúrát hozott létre és amivel fiatal fúvósművészeket varázsolt elő. A budapesti operaháznál főként a nagy olasz mesteri műveket vitte érvényesüléshez. Az igazi karrierje, miután a háború zűrzavarai feltartották, csak 1945 után kezdődött, amikor külföldön végre rátalált egy hozzá méltó munkakörre. Mi Magyarországon messziről követhettük ezt a pályát, majd néhány hanglemezfelvétel nyomán, amelyeket megkaphattunk, mérhettük is. 1961-ben [ ] megcsodálhattam az ő életet teremtő erejét és teljes mesteriességét, annak őszenei természetbeli megokolásával együtt.”
– Mi az, amit Fricsay a magyarok „menedzselésén” kívül megőrzött és felhasznált abból, amit Kodály Zoltántól és más neves tanáraitól sajátított el?
– Mindig csodálva említette a tehetséges tanyasi gyerekek zeneiségét, ezt Szegeden tapasztalta meg, ahol tanított is. Magyarországról, a Zeneakadémiáról pedig áradozott, dicsérte a nyílt szellemet, a modernitás beengedését a falak közé, s hogy megtanították tanulni, gyakorolni, fejlődni, elvégezni a kiszabott munkát, valamint hogy a néphagyományok évezredes zenei kincséből két ilyen géniusz tudott kinőni, mint Bartók és Kodály. Magyarországnak mindvégig rendkívül hálás volt, és személyes tragédiája, hogy bár az emigrálás után még tizenegy évig, lejártáig a magyar útlevelét használta, a rendszerváltozást, de még az enyhülést sem érhette meg. Feljegyezték, hogy 1956. november 1-jén a Psalmus Hungaricust a saját lelkes szavaival vezette be egy berlini koncerten, őszintén drukkolva az épp zajló forradalomnak, és az sem véletlen, hogy majd egy következő esztendő október 23-áján éppen Verdi-rekviemet dirigált. 1961 telén esett ágynak, a berlini fal felhúzása után néhány hónappal, tehát a hidegháború csúcsán, amikor esély sem volt arra, hogy hazajöjjön. Széchenyi kategóriájával élve: az egyik legnagyobb tettmagyart kell tisztelnünk Fricsay Ferencben.
Saját magam először vezényeltem 1925 áprilisában, tehát 11 évesen: első gimnáziumi éveinkben volt egy latintanár, akit nagyon szerettünk, és kinek születésnapjára valami örömet akartunk szerezni. Mivel a megajándékozás tilos volt, és egyikünk se tudott olyan jól latinul, hogy egy latin nyelvű darabot betanuljunk, úgy döntöttünk, hogy egy közösen összeállított zenekarral eljátszunk, szellemi ajándékként, egy születésnapi szerenádot. [ ] Összejött hat hegedűs, egy gordonkás és két zongorista. De mégis nehezen megoldható problémák előtt álltunk, mert a zenekari tagok technikai képessége szerény volt: néhány közülük csak egy keresztet vagy csak egy b-t tudott játszani, ezért a műnek feltétlenül C-dúrban vagy a-mollban kellett elhangzania. [ ] A Ciganybáró verbunkos tánca mellett döntöttem. [ ] Hat héti titkos próbálás után a lerámolt és virággal feldíszített tanárszék elé felsorakoztunk és vártunk a professzor megérkezésére. 8 órakor aztán megkezdődött a műsor: az ajtó kinyitása volt a beintés, és a kilenc emberből álló zenekarom nagy odaadással kezdett el zenélni. Tanárunknak meglepődéstől és örömtől leesett az álla.
[ ]
Mikor zeneszerzési és vezénylési szakmán levizsgáztam és okleveleimet kezemben tartottam, azt hittem, enyém a világ. A világ mindenkié, aki fiatal. Eleinte az ember nem érez kötelességeket, csak jogokat, s az akaratot, hogy mindent megváltoztasson és jobban csináljon. Az idővel azonban eljön a felelősségi érzés, akkor, amikor az ember észreveszi, hogy azokért is kell gondoskodni, akiknek nincs annyi cselekvőerejük, illetve tehetségük. Ilyenkor azt is észreveszi, hogy az idősebbek és az öregek sok értékeset alkottak, minek el nem szabad vesznie, s amin minekünk nem szabad változtatnunk. Ilyenkor tisztán látható lesz az is, hogy a hagyományt őrizni kell, s hogy az ember annyiban felelős a jövőért is, hogy a múltat megőrizze és gondoskodjék az élet folyamatosságáról.
