Medvékkel bírkózó székely szamuráj

Murányi Sándor Olivér a verekedő medvékről, a harminckötetes névtelenekről és a székely szamurájról.

– Amikor írókat visz Erdélybe közönségtalálkozóra, kötelező program a medveles?
– Szabad medve szuszogását hallgatni viszem őket, tíz méterről. Kalandélmény ez, amely a nagyvárosi írót, költőt is magával ragadja. Érdekes módon a kaland fogalmát többnyire negatív előjellel használják, a kalandorról leghamarabb a nőcsábász jut eszünkbe, pedig a házasság is lehet kaland. Alig vagyunk a jelenben. A medveles alatt nincs időnk a múltunkon rágódni vagy a jövőnket tervezni, mert bármelyik pillanatban ott a lehetőség, hogy belép elénk a nagyvad. Ez adrenalintermelődéssel jár, amitől szellemileg is felfrissülünk. A legtöbben azonban nem mernek szembenézni a másodperc töredéke alatt érkező újjal, az inspiratív változással.

– Van benne valami: a belénk szorult kalandvágyat sokan nem tudják megélni-megtapasztalni. Sokat hívnak előadást tartani, és az újságírásról szóló beszámolók mellett legalább annyit beszélek a segélyszervezeti munkámról is (önkéntes vagyok a Baptista Szeretetszolgálatnál). A kérdéseknél mindig felmerül, hogyan lehet csatlakozni. Sokan vágynak arra, hogy néha valami egészen mást csináljanak az életükben – például elmenjenek katasztrófasújtott területre. Ilyenkor mindig elmondom, hogy itthon is rengeteg helyen lehet segíteni, a baptisták tevékenységének kilencven százaléka Magyarországon zajlik, de arról nem ők tehetnek, hogy a médiát jellemzően a külföldi munkák érdeklik. A nemzetközi misszión való részvételhez speciális tudás szükségeltetik, mert kétkezi munkás helyben is van, drága repülőjegy megfizetése nélkül. Például az arabul tudó orvost vagy ápolót örömmel elviszik bevetésre a muzulmán országokba. Visszatérve a medvékre: érdekelne, hogyan bírják az emberek a találkozást a többmázsás nagyvadakkal.
– Beszélgetésünk előtt mutatta a szolgálati útlevelét, amely minden percben önnél van, hogy folyamatos készenlétben éljen. Ezt a készenléti állapotot nyújtja a vadon is, ahol a civilizációból érkezve bizonytalanul, mégis egyfajta ősi kíváncsisággal mozgunk. Spirál létezik az emberi társadalom és az erdő között, amelyen nincs visszaút. Elszakadtunk onnan, ahonnan a génjeink származnak, a természet már csak alkalmi vendégként fogad minket vissza. Ezt tudatosítva minden pillanat ünneppé válik a nagyvadak között, azt viszont kevesen vállalnánk, hogy hosszabb időt töltsünk a fenyvesekben anélkül, hogy elvégeznénk a napi zuhanyozásunk, fogmosásunk, miután közzétettük a Facebookon, hogy mit reggeliztünk. Ennek ellenére a vendégeim izgatottan várják a medvét, amely fenségével valami leírhatatlan szépséget áraszt, ahogy izmain, bundáján játszik a felkelő vagy a lemenő nap fénye. Huszonöt évi karategyakorlás után volt alkalmam megküzdeni egy százötven kilós medvével, és erről fel is került egy videó a világhálóra. Ennek kapcsán keresett meg a londoni Barcroft Media stúdió, amely a National Geographicnak készít filmeket. Szenzációsorozatot akartak velem, de nem vállaltam, mivel író vagyok, nem celeb. Érdekes helyzet az, hogy egy írónak minimum egy új könyvet kell írnia ahhoz, hogy bekerüljön a sajtóba olyan korban, amikor sokan munka nélkül akarnak híresek lenni. A filmsikernél sokkal nagyobb élmény volt megtapasztalni magát a harcot egy vaddal, amely gyorsabb és erősebb nálunk. Hasonló lehet, amikor épségben kell visszatérni háborús övezetből vagy földrengés, járvány sújtotta országból.

– Magam is láttam már medvét gyerekként, tényleg fantasztikus pillanat, nekem elakadt a szavam az ijedtségtől. Vészhelyzetben lehullik az álca, amelyet évek során magunkra öltöttünk. A szeretetszolgálatnál a nemzetközi bevetésre induló munkatársaknak van egy speciális képzésük, melynek része, hogy megnézik, ki hogyan reagál éles helyzetekben. Úgynevezett taktikai házban vagyunk ilyenkor, előadást hallgatva, de mindenki tudja, hogy történni fog valami. Egyszer aztán berúgják az ajtót marcona legények, hang-, füstbombát, könnygázgránátot dobnak be a terembe, és nincs idő azon gondolkodni, hogy ez csak játék, mert az ember szó szerint küzd az oxigénért. Ideiglenesen megsüketülve, megvakulva, kétszázötvenes pulzusszámmal önmagát adja az ember, nem szerepel, és ilyenkor bizony a legmacsóbb munkatársról is kiderülhet, hogy belül törékeny kisfiú, aki éles helyzetben hamar összeomlik. Volt olyan eset, hogy a medve érkezése egészen új arcát hozta elő a lesen lapuló embernek?
– Pár hete nehéz súlyú költő ismerősöm türelmetlen volt. Nem számít a vaksötét, menjünk a leshez! – mondta, és hiába figyelmeztettem, hogy hajnal előtt nem szabad bemenni a fák közé. Bárhol keresztezhetjük a vad útját, és akkor nagy baj történhet. Meg kell várni, míg legalább szürkület lesz, hogy beláthassunk a bokrok közé, javasoltam, de hiába. Ahogy felértünk a helyszínre, dörömbölésre lettünk figyelmesek, valaki csapkodta a les ajtaját. A vendég összerezzent, és ijedten pislogott rám. Ekkor jött a morgás, leírhatatlanul ijesztő, mély, amelybe a mi gyomrunk is beleremegett. Egy pillanatig sem maradt kérdés számunkra, honnan származik. Költő vendégem azonnal menekülésre vette, hátrafordult, és rohanni kezdett az ösvényen lefelé. Alig bírtam utolérni. Mintegy félúton megelőztem, és teljes erőmből ziháló mellkasának támaszkodtam. „Ne rohanj! Ha gyors mozdulatokat végzel, a vad követni kezd, és nem úszod meg!” – mondtam neki. Utólag mulatságos visszagondolni a száz kiló feletti férfira, amint futását lassítani próbálva lépegetett, mintha bohócmutatványt végezne. Halántékán ott csorgott a halálfélelem izzadsága, a rettegés szaga, amelyet a ragadozó megérez. Vissza akartunk vonulni az autónkhoz, ám alig léptünk kettőt, amikor döbbenetes látvány fogadott. Tízméternyire előttünk óriási medve vonult át az ösvényen. A költő ajka remegni kezdett, semmilyen hangot nem tudott kiadni. Csak állt, tágra nyílt szemmel nézett rám szótlanul. „Nem vett észre!” – próbáltam biztatni. Satuba szorultunk két medve közé. Egyetlen választásunk maradt: elérni az autót. Ahogy az átvonulás helyére érkeztünk, félelmetes látvány fogadott. Ott ült a medve mintegy ötméternyire tőlünk, négy vékony fenyőtörzs között, és figyelt. Nem tudom, mi futhatott át ebben a pillanatban vendégem agyán, de már nem is érdekelt. Sokszor gondoltam arra, hogy addig lesem a medvéket, míg egy napon így járok, mégsem ezt a helyzetet képzeltem el. A medve felénk fordult. A széles vállú, máskor nagyhangú költő kővé dermedt, nagyot kellett húznom a bal karján, hogy továbbmozduljon. A harmadik lépésünknél a medve takarásba került, így eltűnt a szemünk elől. Túléltük. Ebből az élményből született meg Lassított menekülés című prózám, amely készülő regényem részlete is egyben. Ez a mozzanat egy emberi összeomlás története – ilyenek önnek is lehetnek, hiszen évente sok olyan helyen fordul meg, ahol nagy bajok történnek. Nem szándékozik megírni az élményeit terjedelmes szépirodalmi műben?

– Örülök annak, ha két utazás között van időm megírni a napilapos szerkesztők által kért anyagokat. Az általam megélt valóság elég érdekes ahhoz, hogy ne kelljen dolgokat kitalálnom. Igaz, lehetne a riport műfaját is irodalmi szinten művelni, de ehhez sokkal nagyobb elmélyülésre lenne szükség. Az összeomlás története érdekes: a budapesti dugókban ülve, az egymást anyázó autósokat látva azt gondolhatnánk, kicsi kell ahhoz, hogy egymásnak essünk, és kitörjön az anarchia. A katasztrófák alatt szerzett élmények azt mutatják: igazán nagy baj esetén az ember jön elő belőlünk és nem az állat. Mindenüket, családjukat, házukat, jövőjüket elveszítő emberek adnak példát erkölcsi tartásból, odafigyelésből, empátiából. Három éve, a japán szökőár és a fukusimai robbanás idején találkoztam egy emberrel az ideiglenes szálláson. Mindenét elvitte a víz, meghaltak a családtagjai, de ő három nappal a tragédia után kölcsönkért öltönyben elindult reggel hatkor a munkahelyére. Tudta, hogy ott nem lesz villany, és érdemi munka sem, de nem engedte meg magának azt, hogy hiányozzon. Érdekes volt az is, hogy ebben a konténerfaluban, ahol a ház nélkül maradt emberek éltek, hat különböző szemetesbe gyűjtötték az újrahasznosítható hulladékokat. Nem tudom, eljutunk-e valaha Magyarországon és a Székelyföldön a fegyelmezettség ilyen magas fokára. Sok történet van, amelyek nem férnek bele a napi tudósításokba – lehet, hogy egyszer ezeket el kellene valahol mondani. Az író honnan vesz magának témákat?
– Egyesek szerint a téma fontos az irodalomban, mások szerint a nyelv. Szerintem mindkettő. Olyan ez, mintha kimennél kaszálni oda, ahol nincs fű, vagy fordítva: szerszám nélkül állnál egy kaszáló közepén. Történet nélkül azonban elképzelhetetlen. A legjobb az átütő sztori átütően megírva. Az író történetmesélő, akire minden korban szükség van, hiszen maga az emberiség is bizonyos értelemben egy sztori, ha úgy tetszik. Irodalmi közhely, miszerint vannak olyan szerzők, akik minél többet publikálnak, annál névtelenebbek lesznek. Mindenesetre jobb ötévente egy könyvvel beleszólni az irodalomba, mint harminckötetes „futottak még kategóriájú” szerzőként frusztráltan keresni az okokat, hogy miért nem fogad el még mindig a szakma és az olvasóközönség.

– Öt évig készült az első Magyarországon megjelent regénye, amelyet a Pesti Kalligram adott ki. A Zordok, a székely szamuráj vitatott könyv: elragadtatott és a végtelenségig lehúzó kritikát egyaránt olvastam róla. Ez kicsit olyan, mint az ön élete – a medvékkel teli erdő és a pláza művízesése között bolyongva.
– Mind a pozitív, mind a negatív kritikák ismeretében elmondhatom: teljesült a cél. Fontos számomra főszerkesztőm, Mészáros Sándor bizalma, aki hosszú távon, könyvekkel építi fel a szerzőit, nem pedig egyetlen könyvvel. Ezt a hosszútávfutást tanultam meg a karatéban is, ahol nem a győzelem kell hogy állandóan lebegjen a szemed előtt, hanem az, hogy ne veszíts. Rúgni akkor kell, amikor eljött a te időd, nem hamarabb és nem később. Így van ez a prózában is. Egyesek szerint a múltról, mások szerint a jelenről kell írni a mai magyar prózában. Mindkettő sikerére bőven van példa, egyforma tehát az olvasói igény. Készülő könyvemben e kettőt próbálom összeilleszteni úgy, hogy felépülhessenek belőle egy új regény körvonalai. Újra és újra eszembe jut mentorom, az idén nyolcvanéves Fried István professzor figyelmeztetése: „Európában sok író szaladgál öltönyben laptoppal. Úgy rúghat labdába ezen a pályán, ha lóháton, harcsákkal és medvékkel érkezik.” Utóbbiak az én orvosaim és pszichológusaim. Felbukkanásukkal életörömömre vigyáznak. Lehet, hogy maradinak tűnök a természethez való leírhatatlan kötődésemmel, valamint e kötődés nyilvánossá tételével, de a saját utam járom, amelyen újra és újra keresem a találkozást. A vadakkal, az erdővel és nem utolsósorban az olvasóval, aki nem vidéki és nem nagyvárosi, egyszerűen csak Olvasó.