Ritkán kell ilyen gyorsan visszavonnom egy leírt kijelentésem: a Konyha, kérem szépen, nem a szakítós szövegek zenekara. Legalábbis az új, Elmentek a szörnyek munkacímen jelentkező albumuk nem ebbe az irányba mutat. Pedig a nyár végén még épp erről beszélgettünk a banda frontemberével, Szepesi Mátyással.
Ezzel szemben az új korong témaválasztása igencsak heterogénre sikeredett. A dallistára felkerült tíz nóta ma is aktuális társadalmi kérdéseket feszeget, az identitáskereséstől kezdve az önpusztítás élményéig.
Külön jó pont, hogy egy-két dalnak van némi 1990-es évekbeli, amolyan a hipszter-korszak szülte romkocsmadivat előtti, füstös alagsori alkotóműhelyi utóérzete. Mintha valaki egy irodalmi diskurzus közben gitár meg némi ütőhangszerek után kapna. Aztán arcon csap a Cukor, só, és mintha egy a kommunizmusból fellélegző, épp ezért a szabadságában, jó dolgában magát kordában tartani nem tudó ország hirtelen jött önmarcangolását hallaná az ember. Majd egy huszárvágással a 21. századi házibulik hangulatát idézi a Vegyétek el a mobilom.
És hogy a csajozós, illetve a sokat hivatkozott szakítós hangulatunk is meglegyen, szépen újra és újra meg lehet hallgatni a Minden jel című sanzont. Hozzá kell gyorsan tenni, ezúttal picit árnyaltabbnak tűnik a helyzet, mert elsőre például nem tudtam eldönteni, hogy már eleve egy hamvába holt szituációval, vagy netán egy szakítást követő utórezgéssel van dolgunk.
Végszóként csak azt hiányolom, hogy ebben a digitális torrentuniverzumban, ahol már a CD is egy csiszolt kőkorszakból származó múzeumi műemlék, sajnos nem dívik a bakelitkiadás.
Ha pedig már annyit beszéltünk az új lemezről, gyorsan meg is kérdeztük a zenekar frontemberét, Szepesi Mátyást, ő mit gondol az új korongról.
– Mennyi idő alatt állt össze és készült el az új album?
– A dalok zömét 2013-ban írtam, nagyjából 13-14 hónap telt az ötletek gyűjtésével és dalokká formálásával. A lemez hangszeres alapjait idén februárban vettük fel – együtt feljátszva, egy légtérben mindhárman – egy háromnapos intenzív közös munka keretén belül. Az éneklés és a keverés folyamata ehhez képest szeptemberig elhúzódott, de mivel nem sürgetett senki, ez nagyon jót tett az anyagnak; most úgy érezzük, hogy ennyi finomítás után a legizgalmasabb arcát mutatja minden dal.
– Ki, kik jegyzik a számokat?
– A szövegeket és a dalok alapjait én írom. A hangszerelés közös munka, de van két dal, ahol a többiek szerepe kiemelten fontos: a Minden jel fütyülős-xilofonos témáját a basszusgitárosunk, Haller Dani írta, a címadó dal pedig egy próbán felvett improvizáció utólag „leszedett” változata, ami ily módon közös szerelemgyerekünk.
– Van valami összekötő kapocs a dalok között?
– Azok a témák, amik akkor foglalkoztattak (kötődés–függés– elengedés), nyilván minden dalban érzékelhetően jelen vannak, ez adhat közös hangulatot. A sorrend összerakása már tudatosabb volt, az egész íve és a kulcsdalok helye is megvolt a fejemben. Amikor megszületett a „Mindent elvesztettem, de visszakaptam magam” sor, már tudtam, hogy ennek kell a lemez zárómondatának lennie.
– Tudatosan jött az itt-ott felbukkanó ’90-es évek hangulatvilága?
– Egyáltalán nem, de ez nyilván bennünk van, a zenekar kétharmadának erre az időszakra esett a zenei öntudatra ébredése. Ráadásul 1991–1992 hasonlóan kreatív időszak volt a rockzenében, mint 1968–1969. És akik részt vettek benne, nem emlékeznek semmire, de sosem fogják elfelejteni, hogy a Motörhead nagy öregjét, Lemmyt idézzük.
– Kinek ajánljátok az Elmentek a szörnyeket?
– Akik nem félnek szembenézni önmagukkal, de tudják, hogy néha nem árt kapaszkodni valamibe.
A teljes albumot a Deezren itt meg lehet hallgatni.
